Úgy döntöttem, hogy blogot fogok vezetni, hiszen nagyon sokan kértétek, hogy írjak magamról és az egyesült államokbeli egy éves tartózkodásomról. Természetesen bárki levelére válaszolni fogok, hiszen akikkel eddig tartottam a kapcsolatot, azokkal továbbra is fogom, a barátságokat nem emésztheti fel a távolság...
A történetem 2010 augusztusában, a Magyar Csillagászati Egyesület szokásos nagy találkozóján kezdődött, mikor egyik délután lelkesen felajánlottam Bakos Gáspárnak a segítségem, aki akkor kezdte kisfiával építeni a sátrát. Azoknak, akik nem mozognak csillagász körökben: Gáspár egy nagyon sikeres projekt vezetője, melyet HATNet-nek nevezett el - Hungarian Automated Telescope Network -, ennek a projektnek a célja minél több exobolygót találni, lényegében a Naprendszeren kívüli naprendszereket keresi. Beszélgetésünk közben Gáspár rákérdezett, hogy mivel is foglalkozom és válaszomra, hogy informatikus vagyok, a beszélgetésünk új utakra terelődött, mint kiderült azért, mert ő is egy informatikust keres a csapatába. Nekem se kellett több, annyi idő éppen elég volt a gondolkodásra, míg Gáspár a kisfiával elsétált a főépületig és vissza, így jelentkeztem a csapatba.
Hosszas ügyintézés következett, az ügyemet a Harvar-Smithsonian Center for Astrophysics bizottsága (SAO) tárgyalta, miután elfogadták a kérelmet, következett a rengeteg papírmunka, ami egy kész agyrém... Végül sikeresen megkaptam azt a dokumentumot, mely a vízumigényléshez szükséges. Egy évre kaptam vízumot, a nagykövetségen már minden rendben volt.
Lassan elérkezett a nagy nap, az utazás napja. Előtte elköszöntem mindenkitől, a szegedi munkatársak igazán kitettek magukért és egy remek meglepetés bulival búcsúztattak, amit soha nem feledek! Még egyszer köszi mindent!
Szüleimmel és húgommal utaztunk Budapestre az éjszakai órákban, hiszen a gépem reggel hét órakor indult Frankfurtba. A búcsúzás nehéz és fájdalmas volt, szeretteimet jó ideig nem láthatom személyesen, de a kalandvágy hajtott és megindultam a terminál felé. Ellenőrzés, nincs-e nálam bármilyen veszélyes tárgy, gumikacsa, gyökér és hasonlók (szegediek előnyben... :) ), majd hamarosan már a gépen csücsültem. De régen repültem utoljára! Sőt, a leghosszabb légi utam is csak Horvátországig tartott, így ilyen szempontból is különleges volt a ez a nap. Egy magyar pár ült mellém, akik nászutukra indultak Új-Zélandra - de rossz nekik, gondoltam és miközben beszélgettünk, a gép megkezdte gurulását a felszállópálya felé. Eldöntöttem, hogy az útamról filmet készítek! Fülemben már szólt egy kedves barátomtól kapott zene, amit kifejezetten kért, hogy a felszálláskor hallgassak meg. A hajtóművek felbőgtek, a gép nekilódult és hamarosan elemelkedtünk a földről.
A város egyre kisebb lett, az égen gyönyörű felhők gyülekeztek, melyeket megvilágított az éppen felkelő Nap. A látvány leírhatatlan, át kell élni, sajnálom, hogy eddig csak párszor repülhettem! Míg mások olvastak, aludtak én folyamatosan csak a tájat néztem. Az első repülőút nem tartott sokáig, bő egy óra alatt Frankfurt körzetébe értünk. A gép ereszkedett, a város felett suhantunk, alattunk fenyőfák sokasága és máris megérkeztünk a repülőtérhez. Aki járt már erre, az tudja, hogy ez aztán hatalmas kikötője a fémmadaraknak. Lényegében a budapesti repülőtér épülete elférne a frankfurti egyik csarnokában. A gépről leszállva busz vitt minket tovább, kilómétereken keresztül... Végül mindenki örömére megérkeztünk és mindenki megkereshette a további úticélokat. Én még kicsit a gépen megismert párral maradtam, hiszen egy időben indult a gépünk, igaz más terminálból más irányba. Kis beszélgetés után elindultam megkeresni a C15-ös terminált, ami természetesen a komplexum másik végében volt. Időben voltam, így sietni sem kellett, még jól is jött, hogy fél órát gyalogoltam, hiszen még három órán keresztül várhattam a gép indulásáig.
Mit is csináljak, kérdeztem magamtól, de miután a terminál ablaka mögött megláttam a fölém tornyosuló Boeing 747 Jumbo-t, tudtam, hogy egy ideig nem fogok unatkozni. Készítettem is néhány képet róla, figyeltem, hogyan készítik fel az indulásra. Nemsokára elkezdték kitolni a gépet a kifutóra, majd a repülő már saját hajtóműveit használva a pályára hajtott és dübörgő robajjal elindult útjára.
Közben egy másik gép érkezett a mellettünk lévő C16-os terminálra, éppen olyan típusú, mint amivel utazni fogok. Sőt! Ez az amivel utazni fogok, hiszen átírták a terminál számát is. A C16-osba áthaladva megütötte a fülemet egy beszélgetés, ami egy idősebb hölgy és egy NASA professzor között zajlott. Ugyanis a magyar nyelvről beszélgettek! Nem voltam rest, én is csatlakoztam hozzájuk! Mikor az úriember kicsit félrevonult, az addig angol társalgást magyarul folytattuk a hölggyel. Szerintem félreértett és azt hitte, hogy az államokban élek, mivel megkérdezte, hogy jól beszélek-e magyarul. He-he... Igent válaszoltam, talán tudok pár szót... :)
Nemsokára megkezdődött a beszállás a gépbe. Airbus 340-600-as repülőgéppel utaztam Bostonba, ez a jelenlegi leghosszabb polgári repülő, ami létezik. Egész más világ mint a "pici" Boeing, amivel ide utaztam. A szárny mögött, ablak mellett volt a helyem, természetesen nem bírtam ki, hogy ne figyeljem az indulás minden mozzanatát. Filmeztem serényen ezt a repülést is! :)
Ha csak tehetitek, utazzatok a Lufthansa-val! Nagyon kedves személyzet, iszonyú finom és sok kaja, sőt a sör is jó!
No szóval folytatom: Megkezdtük a gurulást, előtte kis elektronikai tesztelések, szárnypróbák - nem csapkodtunk, csak nyitogattuk. Nem tudom pontosan, de ennek a gépnek is elég hosszú a felszálló úthossza - mint minden óriásgépnek - kilométereken keresztül gyorsítottunk, majd szépen lassan elemelkedtünk, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Németország és Anglia szinte teljesen felhővel volt borítva, így csak minimális részt láthattam az országokból odafenntről, de az ír partvidékhez már felhőmentes, derült időben érkeztünk. Mindig is szerettem fenntről szemlélni a tájakat, mások a léptékek, mintha élőben forgatnám a térképeket. Folyóvölgyek, rétek váltogatták egymást és hamarosan újra befelhősödött. Szerencsére az óceán fölé már újra részben derült időben értünk. Ezután órákon keresztül mást se láttam, csak vizet és felhőket, no meg a saját szemhéjamat belülről. Ekkor már nem bírtam tovább és elszunyókáltam, nem is csoda, hiszen másfél napja nem aludtam. Az alvás nem tartott sokáig, mert a kedves légikisasszonyok folyamatosan sürgölődtek körülöttünk és ajánlgattak mindeféle földi jót: ropgotatnivalót például, amire rá volt írva, hogy sörrel a legfinomabb. Nekem se kellett több, kértem rögtön egyet!
Az út ezen része inkább unalmas volt, így próbáltam elütni az időt. Figyeltem a műholdas jelentéseket a gép állapotáról, zenét hallgattam, filmet néztem. Utóbbit nem kellett volna, mert csapnivaló volt, de legalább eltelt vele másfél óra. Közben a monitor képernyőjén is látszott, hogy egyre-egyre közeledünk a szárazföld felé...
Kanada partjait szerencsére viszonylag felhőmentes időben értük el. Lenyűgöző volt látni az eddig térképekből, könyvekből ismert, a jégkorszaki gigászi gleccserek által kivájt ezernyi tavat a repülőgépből. Legtöbbjük már befagyott, de a nagyobbak még tartották magukat. A tavak mellett rengeteg folyó kanyargott a hegyek között, egymásba torkollottak, majd elérték az óceánt. Kanada így fenntről kifejezetten tetszett, már tervbe vettem, hogy bakanccsal is meglátogatom! Körülbelül egy óráig tartott, mire elértük az Egyesült Államok területe fölé.
Nemsokára ereszkedni kezdtük, pedig még volt az útból bőven. Nem csoda, hiszen 12190 méter magasan repültünk a tengerszint felett, eltartott egy darabig, mire leereszkedünk 7000 méter környékére. Az út utolsó fél órájában elég turbulens légáramlatokon keresztül repültünk, dobálta a gépet, a szárnyak pedig lengedeztek. Nem volt vészes, csak fél óra után már mindenki gondolom unta egy kicsit. Az ereszkedés folytatódott, bekapcsoltuk az öveket és hamarosan a távolban feltűntek Boston felhőkarcolói, bár nincs belőle sok - szerencsére. A gép ráfordult a leszállópálya irányára, alattunk szigetek, teherhajók, régi erődök húztak el és egyszercsak a tenger átváltott repülőtérbe... Puhán földet értünk, majd lassan, komótosan a terminálhoz gurultunk, a repülés véget ért!
Következett a belépés az Egyesült Államokba. Hosszú sorbanállás után bajúszos marcona alak kérte a vízumomat és feltett néhány kérdést. Mikor kiderült, hogy csillagászattal fogok foglalkozni, komoly arccal kért, hogy a meteorokra figyeljünk oda. Gondoltam minek, hiszen nektek van egy Bruce Willis-etek! Mosolyogva válaszoltam, hogy rendben, figyelni fogunk. Erre még komolyabban rámnézett és újra kért, hiszen ez fontos! Megegyeztünk, hogy nagyon fogunk figyelni... Az nem számít, hogy a Földra naponta tonnányi anyag hull az űrből... :D
Megkaptam a belépési engedélyt, irány a bőröndöm, ami éppen akkor fordult ki a szalagon, mikor odaértem. Ezután következett a második ellenőrzés, megnézték a csomagjaimat, hiszen bármit nem vihetek be az államokba. El is vették a jó kis maradék otthoni szendvicseimet, az a két kis kifli rendkívüli mértékben veszélyeztette az USA gazdaságát. A hírekben is hallottam, hogy válság lett volna, ha beviszem.
A csomagok átvizsgálása után végre valóban beléptem az országba, taxiba szálltam és folytattam utazásomat egy leendő munkatársam albérletébe, ahol pár hétre meghúzom magam, míg nincs saját albérletem. Széles, kátyús utak, benzinkútgyilkos terepjárók, tíz perc autókázás.
A csengetésre hamarosan Bence tárta az ajtót, végre megérkeztem...
