Már többen kérdeztétek, hogy miért nem írok és nem is baj, hogy rágjátok a fülem! Most végre rászántam magam és leírom, mi is történt az utolsó bejegyzésem óta.
Az előző történet csak az utazásról és az azt megelőző időszakról szólt dióhéjban. Gondolom sokatokat érdekel, hogy mit is kell intézni, ha itt akarsz dolgozni. Először is Gáspár projektje is - mind minden hasonló - pályázati pénzekből tartja fenn magát, így arra is pályázni kellett, hogy egy új ember jöjjön a csapatba. Az ügyem a Harvard-SAO egyik bizottsága elé került, lassan döntöttek, de nem volt semmi gond. Ezután felvettem a kapcsolatot a Smithsonian intézetbeli egyik titkárnővel, Lisa-val, aki először levélben üdvözölt, majd elküldött nekem egy halom dokumentumot, amit ki kellett tölteni. A papírmunka egy kész agyrém, úgy kellemesen amerikaiasan túlkomplikált az egész. Természetesen voltak egyszerű esetek is, amiket pár másodperc alatt letudhattam. Ezek közül a kedvencem azt a nyilatkozatot tartalmazza, hogy tudomásom van arról, hogy külföldön leszek a családtól és barátoktól távol. Mindez hivatalos szövegbe ágyazva. Hát igen, ilyenekre is számítottam... A másik végletet a több oldalas dokumentumok jelentették, ahol még azt is megkérdezték, mennyi pók mászik a falon, illetve van-e a kertünkben rozsomák.
Lényegében a szeptember és az október másról sem szólt, mint a hivatalos iratok kitöltéséről. A legdurvább kinézetű irat talán a biztosítás volt. Tudjátok, hogy itt egészen máshogy működik minden - sőt, minden a feje tetején áll - , de ez a csúcs. Nagyon kíváncsi lennék, hogy az ország népességéből mennyien látják át a rendszert.
Miután az összes dokumentum elkészült, lehetett visszaküldeni őket Lisa-nak. Természetesen volt olyan, ami extra sürgős volt az ügyintézés miatt, így azokat gyorsan visszaküldtem (de nem üresen, he-he). No akkor itt jön az új csavar, az ügyem innentől átkerült egy másik hölgyhöz, Mary-hez, aki sajnos nem teljesen értette az egy-két dokumentumban leírtakat. Jó pár levélváltás következett, hogy tisztázzunk bizonyos dolgokat. No jól sikerült megkavarni az amúgy is zavaros levest, de végül sikerült feltenni az "i"-t a betűtésztára és Mary elfogadta a papírjaimat. Ez azért volt fontos, mert ő állította ki az ominózus DS-2019-es nyomtatványt, amellyel be kellett ballagnom a nagykövetségre a vízum kérelmekor. Gáspár hamarosan levélben szólt, hogy úton van a csomag...
Megérkezésemkor éppen hálaadás volt az Egyesült Államokban. Tudjátok a filmekből ismert pulykás történet. No mi nem ettünk pulykát, habár meg lettünk hívva egy hálaadásos vacsorára Bence barátai által. Mexikói-t ettünk, én éhes voltam, szóval ami nem volt túl finom, azt is megettem. Például a bolti tortilla tészta kifejezetten műanyag ízű, így sajnos igencsak lerontotta az amúgy jó tölteléket. Mindezért viszont kárpótolt a társaság! Ketten voltunk magyarok és öt egyesült államokbeli látott vendégül minket. (Hű ez de rosszul hangzik, bár nem szeretem használni, de azt hiszem muszáj lesz az "amerikai" szót használni rájuk. Mintha Közép és Dél-Amerika nem is lenne... No mindegy, ők így léteznek a magyar köztudatban, nem akarok okoskodni.) Vacsora után filmnézés következett, aminek jó részét szemmhéj mögül sikerült elvégezni, itt már kidőltem, hiszen majdnem két napja nem aludtam már ekkor. Mondtam is a többieknek, hogy végem, haza kell mennem aludni. A Bencétől kölcsönkapott biciklivel hazaindultam (nem Magyarországra) és reménykedtem, hogy még a fejemben van az útvonal amin jöttünk. Többé kevésbé megvolt, csak a kevésbé rátett még egy bő negyed órát. Át is futott az agyamon, hogy egyedül biciklizem egy ismeretlen városban éjszaka és baromira nem tudom, hogy hol vagyok. De aztán csak sikerült megtalálnom az utcánkat, lényegében két sarokkal néztem el.
Másnap bementünk dolgozni. Semmi "jet-lag", ismertebb nevén "desynchronosis" (jól van na...) nem lépett fel nálam, ebben segített, hogy elég sokáig fennmaradtam. A munkahelyem pontos megnevezése Smithsonian Astrophysical Observatory, ha googlemaps-en beírjátok a címét, akár meg is nézhetitek madárszemmel és streetview-al is: 60 Garden Street, Cambridge MA. Nekem való vidék, az már biztos! A tetőn sorakoznak a kupolák, egyik kisebb, másik nagyobb és egyiket sem használják! Sőt van egy igen nagy lencsés távcső is, ennek a kupolája mellett szoktam elhaladni reggelente.
Nem merik kinyitni, mert már régen zárva van és ha nem tudják becsukni, akkor baj van. ŐŐŐ, nem lehetett volna esetleg karbantartani? Az egyik tetőn lévő távcső egy viszonylag nagyobb - 20 cm-es optika - lencsés és ezzel van esélyem észlelni, folytatni az otthoni amatőrcsillagász tevékenységemet.
A csapatunk szét van szórva rendesen az épületben, ahol körülbelül 500-nál is több iroda és körülbelül 1000 alkalmazott van, ennek kb. a fele csillagász. Az én irodám az egyik szárny földszintjén található, kicsit eldugott helyen, de nyugalom van, dolgozni pedig bárhol lehet. Ebben az irodában dolgozik még Zoli is, ő három éve a csapat tagja, illetve néhanapján néhány hallgató lány is benéz dolgozni. Bence és Gáspár egészen máshol található az épületben, Bence a másodikon, Gáspár a harmadikon. A gépeink is két külön helyen vannak, szóval lehet mászkálni rendesen. Sőt azon is nevettünk, hogy lassan kéne csinálni egy "magyar blokkot", hiszen rajtunk kívül is még van honfitárs a SAO-nál, Fűrész Gábor például főleg a Kepler űrtávcsőhöz tartozó fejlesztésekkel foglalkozik. Ez nagyon érdekes érzés és még nincs vége, erről később!
Az ügyintézések nem állnak le persze. Belépőkártya, biztosítás szerződés és adóügyek (na ez a másik nem semmi), bankszámla (mai napig nem sikerült elintézni, mindig más hiányzik, megőrjítenek), Social Security Card (mint a TAJ otthon kb.)... Azt mondjátok meg nekem, hogy bankszámlához minek kell az utóbbi??? És az egyik ügyintézőnél miért kell ez, a másiknál miért kell az???
Van munka bőven! Lényegében a Föld különböző pontjain lévő távcsöveinktől ide érkeznek az adatok, melyeket itt dolgoz fel a csapat. Arizona, Hawaii, Ausztrália, Namíbia naponta termeli az adatokat és bizony bizony az elmúlt pár év alatt ez a kis csapat igen tekintélyes számú exobolygót talált már, idestova 26 bolygó, de már készül a többi... Tekintve azt, hogy micsoda irgalmatlanul hatalmas projektek (pl. Kepler űrtávcső) vannak exobolygók keresésére, szerintem a HATNet igencsak becsülendő eredményeket ért el!
Mint minden új munkahelyen, itt is a rendszerekkel való ismerkedés volt az első, szerencsére a többiek segítőkészek és bármi kérdésem van, nyugodtan fordulhatok hozzájuk. De a munkámról majd egy másik cikkben.
Az első munkanap alkalmával rögtön elkerekeztünk Bencével telefonszámot és feltöltőkártyát venni. Jó kis T-Mobile! És itt nem azzal reklámozzák magukat, hogy az országos lefedettség 100%, jó, ha 60! A többi szolgáltató sem áll rózsásan, sőt még az sincs, hogy közösen lefednék az egész országot, sajnos elég sok területen nincs szolgáltatás vagy korlátozott.
Lényegében Boston külvárosában zajlanak napjaim. Boston egy 600 ezres város, amelynek agglomerációi összesen körülbelül egy 6 milliós városnak felelnek meg. Az egyes városok lényegében határ és tábla nélkül követik egymást, az éppen erre járó nem tudja, hogy most Somerville-ben vagy Cambridge-ben van-e. Ne is beszéljünk akkor Arlington, Brighton, Watertown, Allston, stb., stb. városokról, városrészekről. Mint írtam, a központ Cambridge-ben van. Milyen érdekes, mintha lenne egy ilyen város Nagy-Britanniában is nem?! Az amerikaiak nem túl fantáziadúsak a városok elnevezésében, Cambridbe-ből is van legalább 6 az egész országban, de ha utazol innen pár száz km-t északra, rögtön Sydney-ben vagy és még sorolhatnám. Cambridge (az itteni...) egész pofás város. Vannak parkok, tavak, valami Harvard nevű egyetem, meg sok ember különféle országokból. Volt olyan, hogy hazafelé biciklizve egy angol szót nem hallottam.
Ja igen! Bicikli! Enélkül lényegében tehetetlen vagy itt. Jó van taxi és busz, de mindegyiknél sokkal gyorsabb és egyszerűbb egy bringa. Egy héttel a megérkezésem után vettem is egyet magamnak. Sokat dilemmáztam, hogy vegyek-e egy használtat, de végül kicsit többet szántam rá, így most van egy viszonylag jó kerékpárom, amivel suhanhatok a kocsik között. Azért írtam, hogy viszonylag jó, mert valahogy az itteni dolgok minősége nem üti meg azt a szintet, amit elvárna az ember. Egyszerűen silány minden. Azt hiszem erről fogok is írni egy külön történetet, ha elég infóm lesz.
A bicaj megvétele után belevetettem magam a városba és elindultam Boston belvárosa felé. Át a Charles folyó hídján és máris egy más világba csöppensz. A változás hatalmas, bár azért van átmenet. Toronyházak, forgalom, miegymás. Első utam a John Hanckock toronyhoz vezetett, ez a 10. legmagasabb épület az államokban és 198. a Földön, 241 méter magas. Nekem kis falusi gyereknek érdekes érzés volt ilyen monstrum előtt állni. Boston belvárosa egészen kultúrált! A területe nem nagy, így könnyű volt végre megtalálni a kikötőt. Aki ismer, tudja miért... ;) A távolban suhannak a vitorlások, sivítanak a sirályok, mögöttem meg tornyosulnak a felhőkarcolók.
Itt megálltam egy pillanatra és lélekben próbáltam felfogni, hol is vagyok valójában. Hamarosan újra jelentkezem!
