Igazán sokmindent le lehetne írni, hogy mi is történt velem a legutóbbi bejegyzés óta, nem is húzom tovább, inkább belekezdek:
Karácsony. Sokáig úgy tűnt, hogy a lakótársak közül senki nem lesz otthon. Peti hazautazott Magyarországra, Bence Texasba készült, Marie pedig ugyancsak elutazott. Aztán úgy alakult, hogy Bence maradt, így ketten próbáltuk kitalálni, hol is töltsük az ünnepeket. Gyorsan körbeküldtem az itteni magyar ismerősöknek pár levelet és szerencsére volt olyan, aki hozzánk hasonlóan a városban maradt. Hamarosan meglátjátok, miért is volt ez életem legfurcsább Karácsonya....
Gondoltam főzni-sütni kéne valami finomat, így otthonról kértem is pár bevált receptet, de nem a szokásos "Szentestés vacsora" felhozatalából választottam, hanem inkább olyat terveztem, ami könnyű, mégis fincsi. Egy nagy tepsi tejszínben sült csirkemellet, illetve egy nagy adag Bakonyi ragut készítettem (Köszi Anyu a receptet!) és bevallom büszke voltam magamra, mert jól sikerült. Biciklire fel, tepsit egyensúlyoz és irány Ani lakása! Miután megérkeztünk, szinte már nevettem magamban a helyzet abszurditásán. Ugyanis Ani neve nem az Anikóból származik, ugyanis koreai származású, de gyerekkorától kis hazánkban élt. Tehát az Egyesült Államokban Karácsonykor egy koreai lánnyal magyarul beszélgetek. Jó volt a hangulat, bár karácsonyinak egyáltalán nem nevezném, inkább mini házipartinak, mivel este tízkor még megérkezett a házigazdánk pár ismerőse. Szép volt, jó volt, elmúlt.
Közeledett a Szilveszter! Mit is csináljunk? Vetette fel valamelyikünk még december elején a kérdést. Bence húga a hónap közepe után érkezett az országba, így ő elutazott, hogy találkozzanak és innen jött az ötlet: Szilveszterkor mi is követjük őket és New Yorkban találkozunk. Bostonból Nándival "ugrottunk le" a Nagy Almába, csekély 4 órás buszutazással. Maga a busz sem volt semmi, ugyanis egy kínai vállalat üzemelteti. Nem volt semmi, ahogy a bostoni South Stationben fel-le rohangáltak adóvevővel a kis kínaiak, közben buzgón terelgették az utasokat. Ez nem olyan, mint otthon, hogy a sofőr az utolsó embert is megpróbálja feltuszkolni a buszra, itt állóhelyről szó sem lehetett! Amikor látták, hogy megtelt a busz és az utaslista rendben van, útnak indítottak minket, pedig a hivatalos indulásig még volt bő húsz percünk. Nándi se és én se voltam még New Yorkban, kíváncsi voltam milyen lesz a város. Persze út közben azért figyeltem a tájat és az ember lakta részeket. Ha valaki a térképre tekint, nem is tűnik olyan nagy távolságnak ez az út, az egyetlen probléma, hogy európai mércéhez vagyunk hozzászokva. Ez a "rövid" buszozás több, mint 350 km volt. Gyorsan eltelt az idő, de az igazi érdekesség az utolsó egy órában jött, ugyanis körülbelül ennyi idő volt New York határától beérni Manhattanbe és javarészt országúti tempóval. Képzelhetitek mekkora a város: Hatalmas. Már messziről látszanak a hatalmas felhőkarcolók, mintha egy betonsündisznó ásta volna be magát a város szívébe. Az agglomerációkat is beleszámítva a népesség közel 22 millió fő, még elképzelni is rengeteg. Nos ebből az este folyamán kaptunk egy kis ízelítőt, de erről később.A buszunk nem egy "normális" állomásra érkezett, hanem Chinatown szélén egyszerűen megállt és mi kiszálltunk. Innen gyalog elindultunk a városba Nándival, közben hívtuk Bencét, akivel hamarosan össze is futottunk. Irány a metró! Iszonyatosan lepukkant, koszos az egész hálózat. Filmekből ismerős lehet, hogy itt a metró közvetlenül az utak alatt fut, alig pár méterrel a föld alatt. A járdák mellett ezért van rács, hogy ellássa a szellőzés szerepét. Éppen ez a közelség miatt, ha esik az eső - vagy esetünkben olvad a hó - az szépen szivárog lefele, a fém tartószerkezetek pedig rozsdásodnak, nem is kicsit. Első utunk a Central Parkba vezetett, kicsit sétáltunk, megnéztük a mindenki által ismert szobrokat, megsimogattam Andersen rút kiskacsáját (a root kiskacsa megsimogatja a rút kiskacsát). Szép a Central Park, érdekes a kontraszt az ég felé tornyosuló toronyházak és a fákkal, rétekkel teli környezet között. Sokan hóembert építettek, mások korcsolyáztak én meg elfogyasztottam életem első itteni hot-dogomat. Éhes voltam, nagyot kértem, két harapás volt, paff, sebaj.
A parkból épületnézőbe indultunk, megforgattuk Alamo-t, a fémből készült kockaszobrot, majd sétáltunk az épületek között. Számomra toronymagasan a kedvenc a Flat Iron Building, tudjátok, aminek egyik oldala kifejezetten vékonyka. De persze a többi is érdekes volt, főleg az Empire State Building, ahogy iszonyat magasan tornyosul föléd...Ezután találkoztunk Teóval és az ismerősével és közösen indultunk megtölteni a pocakunkat. Beültünk egy koreai étterembe vacsorázni, egyszercsak Bence elővesz egy kis műanyag edényt tele Túró Rudival, mire mi majdnem megőrültünk. Nem tudom elmondani milyen érzés volt, ott kell lenni, meg kell tapasztalni.Közeledett a 6 óra - otthon már éjfél van! Mi négyen magyarok kimentünk az utcára és elénekeltük a Himnuszt...
Ha Szilveszter és New York, akkor Times Square! Kis sörözés egy ír kocsmában és irány a tér... No persze! Ha-ha. Mintha a Föld minden embere ideteleportálódott volna, eszméletlen volt a tömeg, rögtön láttuk, hogy nem fogunk közelebb kerülni. Ekkor már Bence húga Zsófi és ismerősei is velünk voltak, Teóék elköszöntek, így hatan vágtunk neki a keresésnek, hogy találjunk egy utcát, ahonnan látunk is valamit. Bő egy-másfél óra séta után találtunk is egyet, addig az összes le volt zárva, csak VIP jeggyel lehetett bemenni. Amit viszont találtunk az megintcsak tele volt emberekkel, de nem tűnt reménytelennek, így belevágtunk. Hosszú várakozás után sikerült viszonylag közel kerülni a térhez, körülbelül 5-600 méterre voltunk. Tovább nem tudtunk menni és még volt bő két óránk.
Lassan elérkezett az idő, az óra megkezdte a visszaszámolást, majd a tömeg egyszerre számolt és újjongott.
Már akkor tudtuk, hogy valószínűleg ide nem jövünk vissza többet szilveszterezni és miután köszöntöttük egymást újév alkalmából, a tömeget nagyon gyorsan kikerülve indultunk valami jó kis sörözöt keresni. Metró, séta és találtunk is egy megfelelő helyet, ahol zárásig maradtunk. Zsófiék hamarabb elköszöntek, mi pedig zárás után lassan visszaindultunk Chinatownba és még bő másfél órát vártunk a buszra. Hazafele menet egyikünknek sem volt probléma az alvás...
Megkezdődött az új év, de egy valamiben teljesen biztosak voltunk, hogy tennivalóban nem lesz hiány. A fő projektem az arizonai távcsöveinket vezérlő géppark korszerűsítése volt, lényegében ezek teljes lecserélését terveztünk. Alkatrészkeresések, tesztek, internetes dokumentációk olvasása ment napokig, majd a javasolt alkatrészeket megvásárolta Gáspár. Ebből kellett egy egyedi operációs rendszerrel (naná, hogy Linux) ellátott, kifejezetten a mi távcsöveink vezérlésére használandó masinát megalkotni. Hosszú folyamat következett, sok fejtöréssel, mert azért nem mentek simán a dolgok, de ez már megszokott. Lényegében körülbelül egy hónap volt, mire minden összeállt és el lehetett kezdeni a végső teszteket. Mindennek olyannak kell lennie, mint ami Arizonában lesz, hiszen gondoljatok csak bele, azok a gépek tőlünk (repülővel számolva) 3800 km-re vannak. Nem lehet csak úgy átmenni a másik szobába és megjavítani, itt tényleg mindennek stabilnak kell lennie. Tény viszont, hogy az arizonai obszervatórium supportja kifejezetten jó, így azért annyira nem vagyunk rossz helyzetben.
Nem ennyire rózsás a helyzet viszont a másik projektemmel, ami egyetlen vezérlőgép elkészítése, mely hamarosan utazik Izraelbe, hogy ott irányítsa egyetlen árva távcsövünket. Lényegében ott viszont szinte senki nem tud nekünk segíteni, nincsen support, a sivatag kellős közepén van egy nagy távcső, mellette a mi kis kuckónk és ennyi. Szerencsére a csapatunk szinte minden tagja dolgozik valamennyit egy ilyen gépen és a több szem többet lát elv alapján gyorsabban kiderülnek a hibák. Szurkoljatok, szerintem hamarosan postázzuk a gépet.
Az Arizonai masinák viszont már meg is érkeztek egy hete, de ez már egy külön történet lesz. Hamarosan, megígérem... ;)
