A döntés.

Korai lefekvést korai kelés követett. Gyertyát gyújtok és a kanapén feküdve figyelem a lángot, a sötét szobában olyan fényesnek hat, mint egy ragyogó csillag az égbolton. Újra felfedezett régi érzés a lágyan ringatózó láng megnyugtató tánca.
Röpke reggeli és rövid torna után nekiindulok.
Ködös, hűvös, szeles volt a hajnal, de eldöntöttem, hogy elmegyek futni néhány kilométert. Próbáltam nem foglalkozni a hetek óta rendetlenkedő térdekkel és élvezni a pillanatot. A város még szinte aludt, bár jelenlétéből amúgy sem sokat érezni, amikor a Körös holtága mellett húzódó kis gáton halad valaki az élő folyó felé. A faágakról folyamatosan hullanak a harmat cseppjei, kevés szólamból álló dallamot játszva, amint a földre érkeznek. A látótávolság kicsi, nem látni messzire, ami összhangban van a bennem lévő érzésekkel. Két viharvert, loncsos puli jön szembe velem és halad el mellettem némán. Csak éppen egy szempillantásnyi időre nézünk össze, majd mindenki halad tovább a maga útján.

Csend. Állandó tempó. Érzem, ahogy jó érzéssel tölt el a hideg, párás reggeli levegő és lesznek egyre tisztábbak a gondolatok. A térdek kitartanak, gyorsítok kicsit. A nagyobb tempó oka egy érzés, amely meleg takaróként ölel körbe. Meg tudom csinálni és meg kell csinálni.

A döntés ma reggel lett végleges, ahogy a mondás is tartja: Ne álmodd az életet, éld az álmokat. Csak egy maroknyi emberrel osztottam meg egy sok-sok éve bennem lévő tervet, amelynek megvalósítása még soha nem volt ennyire közel. Ebből a maroknyiból is volt aki ujjongott érte, más óvatosságra intett. De akivel az elmúlt évek során megosztottam, a mai napig fontos részét képezi az életemnek.  Nem lesz egyszerű. Sőt! Biztosan nehéz lesz, de úgy kell alakítanom az előttem álló hónapokat, hogy a lehető legjobban felkészüljek rá, mind fizikálisan, mind szellemileg.

Dongó hamarosan útra kel...

A részletekről hamarosan...

Arizona - csapó kettő

Az első negyedévben sok távcsőidőt kaptunk az arizonai Fred Lawrence Wipple Observatory (FLWO) műszereire, a projekt két nagyon fontos résztvevője található itt, éppen a HAT távcsövek mellett. Az egyik egy 1,2 méteres tükörrel rendelkező Ritchey-Crétien távcső, amellyel fotometriát, míg a másik egy 1,5 méteres távcső, amely spektroszkópiai műszer. Én az előbbit használom, január-április időszakban egész sok estét töltöttem a célpontjaink vizsgálatával. Ezek az észlelések javarészt távolról történnek, ami alatt azt kell érteni, hogy akár az irodából, de jóval kényelmesebb körülmények között akár otthonról is vezérelhetem a műszert. Februárban szerencsém volt viszont egy hetet a helyszínen is eltölteni, nappal a távcsöveink új vezérlőgépeit szereltük, esténként pedig bevonultam a kontrolterembe és kezdődhetet az észlelés.

Pár szóval a helyszínről: Az FLWO Arizona államban, Tucson városától légvonalban körülbelül 70km-re délre található a Mt Hopkins csúcsán. Az előzőleg említett távcsövek 2345 méter magasan találhatóak, de ez nem a hegy legmagasabb pontja, azt az MMT (6,5 méteres optika) uralja, amely bő 300 méterrel feljebb található. A táj félsivatag, az alacsonyabb területet a jól ismert Saguaro-kaktuszok uralják, míg a hegyeken igen gyakoriak az alacsonyabb tűlevelű és más, a szárazságot jól tűrő növények. A csúcsról bármerre tekintessz, magas hegyek, kanyonon váltják egymást, izgalmas és lebilincselő látvány tárul a szemünk elé.

Az első negyedév végén megjelent az előzetes beosztás a következő hónapokra és rögtön láttam, hogy az első pár hónaphoz képest jóval több éjszakát fogok észleléssel tölteni. A beosztás véglegesítése előtt Gáspár megkérdezte, hogy átvennék-e még néhány estét júniusban, így lenne egy két hetes maratoni észlelésem. Természetesen elvállaltam, de ez már bizony mással is járt: újra a helyszínre utazhattam!

A februári utazás során Gáspárral közösen utaztunk, ami nagyon megkönnyítette a dolgomat, hiszen ő kocsit bérelt és így  Tucsonbból az alaptáborba megoldott volt az utazásunk. Most azonban teljesen egyedül mentem, a többiek csak napokkal később csatlakoztak. Semmi vérmes dologra nem kell gondolni, csak a szállást kellett lefoglalni a hegytetőn, illetve taxit kellett bérelni. Szerencsére van egy cég, aki már közel két évtizede szállítja a reptérről az obszervatóriumba az emberkéket és mivel már utaztam velük, ezzel sem volt probléma. Minden flottul ment, egészen a tényleges utazásig. Bostonban a reptéren már a repülőgép ajtajának bezárásakor közölte a pilóta, hogy Chicagóban vihar van, így várakozunk. A kezdeti kis várakozásból három órás ide-oda gurulás lett, majd visszavittek minket a terminálra. Ott újabb két órát vártunk, mire újra beszállhattunk és elindulhattunk. Mivel a chicagói repülőtér mindaddig se ki, se be nem engedettgépeket, így a tucsoni járatomat is elhalasztották. A leszállás után szomorúan konstatáltam, hogy öt órát kell még várnom a gép indulásáig. Mivel éppen közelgett a Magyar Csillagászati Egyesület Meteor folyóiratának rovatleadási határideje, így kihasználtam az időt, hogy a cikkeimen dolgozzak. Pár óra múlva viszont szóltak, hogy a gépünk késik, mivel New York-ból indul és a vihar miatt nem engedik felszállni. Szinte fél óránként kaptunk későbbi és későbbi időpontokat, sőt, közben a kaput is folyamatosan váltogatták. Teljes fejetlenség volt a reptéren, sok emberrel beszélgettem akik - igaz más járattal repültek - hasonló cipőben jártak. Nem idegeskedtem, teljesen felesleges volt, nem úgy egy tucsoni hölgy, aki kisírt szemekkel próbált megoldást találni, hogy juthatna időben haza. Mivel előtte is beszéltünk, odamentem és megkérdeztem az információs pultnál, hogy a gépünk felszállt-e már és úton van-e Chicagóba. Mivel igen választ kaptam, csak azt kellett tudni, hogy mennyi idő alatt ér ide és mennyi idő alatt fogják felkészíteni a következő útra. Az adatokkal a birtokomban az éjféli indulás tűnt a legreálisabbnak és legalább a kicsi hisztit csapó anyukát is sikerült megnyugtatni. A gépre várva nagyon jót beszélgettem egy eredetileg Palesztinából származó hölggyel, megismerhettem a kultúráját, mesélt az országáról, hogy hogyan is került ide, illetve én is megadtam neki azokat a válaszokat, amikre kíváncsi volt.
Hamarosan a gépünk is megérkezett, természetesen egy másik kapuhoz, így hosszabb séta után megkezdhettük a beszállást és valóban pontban éjfélkor felszálltunk, röpke 15 órás késéssel...

Még a repülőtérről többször felhívtam Scottot, a taxitársaság tulajdonosát, hogy mi is a helyzet, ő pedig megnyugtatott, hogy figyeli a gépek érkezését és várni fog a repülőtéren. Így is történt, tucsoni idő szerint hajnal fél kettő környékén már a kocsiban ültem és robogtunk egy éjjelnappali bolt felé. Gyors bevásárlás két hétre és irány az alaptábor. Természetesen még a délelőtt folyamán Bence volt olyan segítőkész és felhívta az alaptábort, hogy nagyon sokat fogok késni, tehát erről mindenki tudott. Mégse vette figyelembe lenti távcsöveken dolgozó egy-két fura figura, hogy hajnal három tájékán érkezem, és hiába hívtuk őket többször telefonon, folyamatosan bizonygatták, hogy rendkívül fontos észlelést végeznek és nem hajthatunk be a területre. Direkt lassabban mentünk, sőt még vártunk is rájuk szűk fél órát, mire beengedtek (megjegyzem ők is "csak" észlelők, de mi kaptunk engedélyt a helyi vezetőktől még a nap folyamán). Szélvészgyorsan felvettem a kocsimat, átpakoltunk és már ott sem voltam, az egész folyamat nem volt több két percnél. Ezért kellett ekkora hisztit csapni.

Bő háromnegyed órás vezetés következett fel a hegytetőre. Útközben meg-megálltam megcsodálni a csillagos eget, hiszen hónapok óta ilyen látványban nem volt részem. Körülbelül félúton találkoztam egy helyi lakossal, egy ravaszdi róka állt meg egy pillanatra, hogy szemügyre vegyen, majd eltűnt a sötétben. Szinte már pirkadt, mire a csomagjaimmal együtt a szobámban ültem, pár telefonhívás és email után álomra hajtottam a fejem.

Másnap délután reggelire készülve eddig ismeretlen emberrel találkoztam a konyhában, próbáltam bemutatkozni, de ő rámnézett és vérig sértett arccal kérdezte meg, hogy én voltam-e az az elvetemült személy, aki éjszaka behajtott az alaptáborba és megszakította az észlelését. Mondanom sem kell, hogy kicsit felment bennem a pumpa, de úgy döntöttem nem nyitok vitát és felmarkoltam az aznapi ételadagom és inkább felvezettem a távcsövekhez. Néhány itt dolgozó, még februárban megismert észlelővel beszélgettünk az esetről és mondták nekem, hogy szinte mindenki erről az esetről beszél lenn és bizony leteremtették a nem túl kedves csillagászokat. Így könnyebb is volt munkához kezdeni, hiszen két hét éjszakai műszak állt előttem.

Egészen más élőben, a helyszínen csinálni ugyanazt, amit távolról, interneten keresztül szoktam. Ilyenkor minden interaktív, hallod mikor mozdul a kupola, szinte beleremeg az épület, mikor forogni kezd. Minden irányítás a te kezedben van és nincs az mint a távoli észleléseknél, hogy megkéred a másik távcső kezelőjét (azt nem lehet távolról vezérelni), hogy csinálja meg azokat a dolgokat, amiket csak helyben lehet. Ilyenek például a távcső érzékelőjének feltöltése folyékony nitrogénnel, amit 12 óránként el kell végezni. De olyan apróságok is ide tartoznak, mint a napközben működő klíma ki-bekapcsolása. Még májusban történt egyszer, hogy egy nappali karbantartás után valaki égve hagyta a villanyt a kupolában. Este kezdeném a dolgokat, de sajnos internet ide-oda, egy villanykapcsolót nem tudok bitekkel lenyomni.

A műszaki dolgok mellett természetesen jut idő a természet figyelésére is. Februárban nappal az új vezérlőgépeket telepítettük, éjszaka észleltem, most viszont csak a szokásos távcsőkarbantartásokat kellett elvégezni, így jóval több idő maradt sétálni, fotózni vagy egy szikla tetején elmerengeni. Ki nem hagytam volna egy naplementét, illetve napfelkeltét sem! Illetve a csillagos égbolt látványa sem utolsó, igen sötétek itt az éjszakák! Sajnos most nem volt időm huzamosabb ideig szabad szemmel észlelni, februárban ki tudtam ülni kicsit a tetőre és rajzolni, de erre most nem volt lehetőségem. Csak a legutolsó este készítettem pár fotót, a rajzolás az erős szél miatt akkor elmaradt.
Viszont az élővilág kárpótolt! Sokkal-sokkal aktívabb volt a környezet, mint legutóbbi alkalommal. Az első éjszaka látott rókát több faj követte. Naponta lehetett látni a köveken és az épületfalakon napfürdőző gyíkokat, minden délután menetrendszerűen érkezett egy öttagú pulykakeselyű család. Utóbbiak gyakran igen közel vitorláztak az obszervatúrium mellett, így próbálhattam az új fényképezőgép képességeit. Nagyon gazdag madárvilág található ezen a helyen, sólyom, keselyű, különféle pintyek mellett egyik nap egy kolibri állt meg a levegőben előttem kéznyújtásnyira, majd miután a levegőben függeszkedve szemügyre vett, gyorsan tovarepült. Bevallom minden vágyam volt, hogy egy feketemedvét lencsevégre kapjak, hiszen igen gyakoriak errefelé és az egyik épület mellett lévő halastóhoz járnak rendszeresen inni. Az egyik állványon ülve sokszor vártam csendben, de nem jártam sikerrel. Viszont egyik nap egy szarvast ijesztettem meg, ahogy gondolataimba merülve ballagtam a tavacska felé. Őszintén szólva nem tudom melyikünk ijedt meg jobban. Sőt, újra láttam az egyik kedvencemet, egy koatimundit (ormányos medve), egy pillanatra farkasszemet néztünk, majd ő jobbnak látta továbbállni.

Egy héttel az észleléseim megkezdése után megérkezett Bence is, aki a másik távcsövet használta. Innentől kezdve nem volt megállás, még arra is volt energiánk, hogy a megfigyelések befejeztével, már nappal felmenjünk a hegycsúcsra megröptetni a sárkányt. Természetes, hogy az öt perces mókát két órás sárkánymentés követte, miután egy erősebb fuvallat a legtüskésebb fák közé fújta.
Pár nappal később Gáspár is megérkezett, aki újabb feladatokkal látott el minket. Sőt az utolsó éjszaka, amikor már nem észleltem a nagytávcsővel, nekiláttunk összeszerelni az azelőtt karbantartás-takarítás miatt szétszedett egyik távcsövünket. Bőven éjszakába nyúlt ez a művelet, pici állítás, exponálás, ellenőrzés, majd ugyanezt újra és újra. Végül sikerrel jártunk és még volt energiánk pár diffúz ködöt lefotózni a Nyilas csillagképben.

Aznap korán reggel kocsiba ültem és Bencénél korábban leindultam az alaptáborba, mivel akartam búcsúzásképpen pár fotót készíteni a tájról. A helyi rádióban szomorkás nóta szólt és én is még egyszer jól körbenéztem. Tudom, hogy talán csak évek múlva, vagy talán soha (soha ne mondd, hogy soha...) nem járok itt, de azért gondolatban gyorsan visszarepülök.

Csillagos szép eget mindenkinek!

Mi is történt eddig?

Páran már rágták a fülem, hogy nem igazán frissül a blogom és igazuk van. Tényleg nem frissül magától, de most van időm írni egy kicsit.

Igazán sokmindent le lehetne írni, hogy mi is történt velem a legutóbbi bejegyzés óta, nem is húzom tovább, inkább belekezdek:


Karácsony. Sokáig úgy tűnt, hogy a lakótársak közül senki nem lesz otthon. Peti hazautazott Magyarországra, Bence Texasba készült, Marie pedig ugyancsak elutazott. Aztán úgy alakult, hogy Bence maradt, így ketten próbáltuk kitalálni, hol is töltsük az ünnepeket. Gyorsan körbeküldtem az itteni magyar ismerősöknek pár levelet és szerencsére volt olyan, aki hozzánk hasonlóan a városban maradt. Hamarosan meglátjátok, miért is volt ez életem legfurcsább Karácsonya....
Gondoltam főzni-sütni kéne valami finomat, így otthonról kértem is pár bevált receptet, de nem a szokásos "Szentestés vacsora" felhozatalából választottam, hanem inkább olyat terveztem, ami könnyű, mégis fincsi. Egy nagy tepsi tejszínben sült csirkemellet, illetve egy nagy adag Bakonyi ragut készítettem (Köszi Anyu a receptet!) és bevallom büszke voltam magamra, mert jól sikerült. Biciklire fel, tepsit egyensúlyoz és irány Ani lakása! Miután megérkeztünk, szinte már nevettem magamban a helyzet abszurditásán. Ugyanis Ani neve nem az Anikóból származik, ugyanis koreai származású, de gyerekkorától kis hazánkban élt. Tehát az Egyesült Államokban Karácsonykor egy koreai lánnyal magyarul beszélgetek. Jó volt a hangulat, bár karácsonyinak egyáltalán nem nevezném, inkább mini házipartinak, mivel este tízkor még megérkezett a házigazdánk pár ismerőse. Szép volt, jó volt, elmúlt.

Közeledett a Szilveszter! Mit is csináljunk? Vetette fel valamelyikünk még december elején a kérdést. Bence húga a hónap közepe után érkezett az országba, így ő elutazott, hogy találkozzanak és innen jött az ötlet: Szilveszterkor mi is követjük őket és New Yorkban találkozunk. Bostonból Nándival "ugrottunk le" a Nagy Almába, csekély 4 órás buszutazással. Maga a busz sem volt semmi, ugyanis egy kínai vállalat üzemelteti. Nem volt semmi, ahogy a bostoni South Stationben fel-le rohangáltak adóvevővel a kis kínaiak, közben buzgón terelgették az utasokat. Ez nem olyan, mint otthon, hogy a sofőr az utolsó embert is megpróbálja feltuszkolni a buszra, itt állóhelyről szó sem lehetett! Amikor látták, hogy megtelt a busz és az utaslista rendben van, útnak indítottak minket, pedig a hivatalos indulásig még volt bő húsz percünk. Nándi se és én se voltam még New Yorkban, kíváncsi voltam milyen lesz a város. Persze út közben azért figyeltem a tájat és az ember lakta részeket. Ha valaki a térképre tekint, nem is tűnik olyan nagy távolságnak ez az út, az egyetlen probléma, hogy európai mércéhez vagyunk hozzászokva. Ez a "rövid" buszozás több, mint 350 km volt. Gyorsan eltelt az idő, de az igazi érdekesség az utolsó egy órában jött, ugyanis körülbelül ennyi idő volt New York határától beérni Manhattanbe és javarészt országúti tempóval. Képzelhetitek mekkora a város: Hatalmas. Már messziről látszanak a hatalmas felhőkarcolók, mintha egy betonsündisznó ásta volna be magát a város szívébe. Az agglomerációkat is beleszámítva a népesség közel 22 millió fő, még elképzelni is rengeteg. Nos ebből az este folyamán kaptunk egy kis ízelítőt, de erről később.
A buszunk nem egy "normális" állomásra érkezett, hanem Chinatown szélén egyszerűen megállt és mi kiszálltunk. Innen gyalog elindultunk a városba Nándival, közben hívtuk Bencét, akivel hamarosan össze is futottunk. Irány a metró! Iszonyatosan lepukkant, koszos az egész hálózat. Filmekből ismerős lehet, hogy itt a metró közvetlenül az utak alatt fut, alig pár méterrel a föld alatt. A járdák mellett ezért van rács, hogy ellássa a szellőzés szerepét. Éppen ez a közelség miatt, ha esik az eső - vagy esetünkben olvad a hó - az szépen szivárog lefele, a fém tartószerkezetek pedig rozsdásodnak, nem is kicsit. Első utunk a Central Parkba vezetett, kicsit sétáltunk, megnéztük a mindenki által ismert szobrokat, megsimogattam Andersen rút kiskacsáját (a root kiskacsa megsimogatja a rút kiskacsát). Szép a Central Park, érdekes a kontraszt az ég felé tornyosuló toronyházak és a fákkal, rétekkel teli környezet között. Sokan hóembert építettek, mások korcsolyáztak én meg elfogyasztottam életem első itteni hot-dogomat. Éhes voltam, nagyot kértem, két harapás volt, paff, sebaj.

A parkból épületnézőbe indultunk, megforgattuk Alamo-t, a fémből készült kockaszobrot, majd sétáltunk az épületek között. Számomra toronymagasan a kedvenc a Flat Iron Building, tudjátok, aminek egyik oldala kifejezetten vékonyka. De persze a többi is érdekes volt, főleg az Empire State Building, ahogy iszonyat magasan tornyosul föléd...
Ezután találkoztunk Teóval és az ismerősével és közösen indultunk megtölteni a pocakunkat. Beültünk egy koreai étterembe vacsorázni, egyszercsak Bence elővesz egy kis műanyag edényt tele Túró Rudival, mire mi majdnem megőrültünk. Nem tudom elmondani milyen érzés volt, ott kell lenni, meg kell tapasztalni.Közeledett a 6 óra - otthon már éjfél van! Mi négyen magyarok kimentünk az utcára és elénekeltük a Himnuszt...

Ha Szilveszter és New York, akkor Times Square! Kis sörözés egy ír kocsmában és irány a tér... No persze! Ha-ha. Mintha a Föld minden embere ideteleportálódott volna, eszméletlen volt a tömeg, rögtön láttuk, hogy nem fogunk közelebb kerülni. Ekkor már Bence húga Zsófi és ismerősei is velünk voltak, Teóék elköszöntek, így hatan vágtunk neki a keresésnek, hogy találjunk egy utcát, ahonnan látunk is valamit. Bő egy-másfél óra séta után találtunk is egyet, addig az összes le volt zárva, csak VIP jeggyel lehetett bemenni. Amit viszont találtunk az megintcsak tele volt emberekkel, de nem tűnt reménytelennek, így belevágtunk. Hosszú várakozás után sikerült viszonylag közel kerülni a térhez, körülbelül 5-600 méterre voltunk. Tovább nem tudtunk menni és még volt bő két óránk.
Lassan elérkezett az idő, az óra megkezdte a visszaszámolást, majd a tömeg egyszerre számolt és újjongott.

Már akkor tudtuk, hogy valószínűleg ide nem jövünk vissza többet szilveszterezni és miután köszöntöttük egymást újév alkalmából, a tömeget nagyon gyorsan kikerülve indultunk valami jó kis sörözöt keresni. Metró, séta és találtunk is egy megfelelő helyet, ahol zárásig maradtunk. Zsófiék hamarabb elköszöntek, mi pedig zárás után lassan visszaindultunk Chinatownba és még bő másfél órát vártunk a buszra. Hazafele menet egyikünknek sem volt probléma az alvás...

Megkezdődött az új év, de egy valamiben teljesen biztosak voltunk, hogy tennivalóban nem lesz hiány. A fő projektem az arizonai távcsöveinket vezérlő géppark korszerűsítése volt, lényegében ezek teljes lecserélését terveztünk. Alkatrészkeresések, tesztek, internetes dokumentációk olvasása ment napokig, majd a javasolt alkatrészeket megvásárolta Gáspár. Ebből kellett egy egyedi operációs rendszerrel (naná, hogy Linux) ellátott, kifejezetten a mi távcsöveink vezérlésére használandó masinát megalkotni. Hosszú folyamat következett, sok fejtöréssel, mert azért nem mentek simán a dolgok, de ez már megszokott. Lényegében körülbelül egy hónap volt, mire minden összeállt és el lehetett kezdeni a végső teszteket. Mindennek olyannak kell lennie, mint ami Arizonában lesz, hiszen gondoljatok csak bele, azok a gépek tőlünk (repülővel számolva) 3800 km-re vannak. Nem lehet csak úgy átmenni a másik szobába és megjavítani, itt tényleg mindennek stabilnak kell lennie. Tény viszont, hogy az arizonai obszervatórium supportja kifejezetten jó, így azért annyira nem vagyunk rossz helyzetben.

Nem ennyire rózsás a helyzet viszont a másik projektemmel, ami egyetlen vezérlőgép elkészítése, mely hamarosan utazik Izraelbe, hogy ott irányítsa egyetlen árva távcsövünket. Lényegében ott viszont szinte senki nem tud nekünk segíteni, nincsen support, a sivatag kellős közepén van egy nagy távcső, mellette a mi kis kuckónk és ennyi. Szerencsére a csapatunk szinte minden tagja dolgozik valamennyit egy ilyen gépen és a több szem többet lát elv alapján gyorsabban kiderülnek a hibák. Szurkoljatok, szerintem hamarosan postázzuk a gépet.

Az Arizonai masinák viszont már meg is érkeztek egy hete, de ez már egy külön történet lesz. Hamarosan, megígérem... ;)

Három hete érkeztem...

Pontosan három hete, hogy megérkeztem...
Már többen kérdeztétek, hogy miért nem írok és nem is baj, hogy rágjátok a fülem! Most végre rászántam magam és leírom, mi is történt az utolsó bejegyzésem óta.

Az előző történet csak az utazásról és az azt megelőző időszakról szólt dióhéjban. Gondolom sokatokat érdekel, hogy mit is kell intézni, ha itt akarsz dolgozni. Először is Gáspár projektje is - mind minden hasonló - pályázati pénzekből tartja fenn magát, így arra is pályázni kellett, hogy egy új ember jöjjön a csapatba. Az ügyem a Harvard-SAO egyik bizottsága elé került, lassan döntöttek, de nem volt semmi gond. Ezután felvettem a kapcsolatot a Smithsonian intézetbeli egyik titkárnővel, Lisa-val, aki először levélben üdvözölt, majd elküldött nekem egy halom dokumentumot, amit ki kellett tölteni. A papírmunka egy kész agyrém, úgy kellemesen amerikaiasan túlkomplikált az egész. Természetesen voltak egyszerű esetek is, amiket pár másodperc alatt letudhattam. Ezek közül a kedvencem azt a nyilatkozatot tartalmazza, hogy tudomásom van arról, hogy külföldön leszek a családtól és barátoktól távol. Mindez hivatalos szövegbe ágyazva. Hát igen, ilyenekre is számítottam... A másik végletet a több oldalas dokumentumok jelentették, ahol még azt is megkérdezték, mennyi pók mászik a falon, illetve van-e a kertünkben rozsomák.

Lényegében a szeptember és az október másról sem szólt, mint a hivatalos iratok kitöltéséről. A legdurvább kinézetű irat talán a biztosítás volt. Tudjátok, hogy itt egészen máshogy működik minden - sőt, minden a feje tetején áll - , de ez a csúcs. Nagyon kíváncsi lennék, hogy az ország népességéből mennyien látják át a rendszert.

Miután az összes dokumentum elkészült, lehetett visszaküldeni őket Lisa-nak. Természetesen volt olyan, ami extra sürgős volt az ügyintézés miatt, így azokat gyorsan visszaküldtem (de nem üresen, he-he). No akkor itt jön az új csavar, az ügyem innentől átkerült egy másik hölgyhöz, Mary-hez, aki sajnos nem teljesen értette az egy-két dokumentumban leírtakat. Jó pár levélváltás következett, hogy tisztázzunk bizonyos dolgokat. No jól sikerült megkavarni az amúgy is zavaros levest, de végül sikerült feltenni az "i"-t a betűtésztára és Mary elfogadta a papírjaimat. Ez azért volt fontos, mert ő állította ki az ominózus DS-2019-es nyomtatványt, amellyel be kellett ballagnom a nagykövetségre a vízum kérelmekor. Gáspár hamarosan levélben szólt, hogy úton van a csomag...

Megérkezésemkor éppen hálaadás volt az Egyesült Államokban. Tudjátok a filmekből ismert pulykás történet. No mi nem ettünk pulykát, habár meg lettünk hívva egy hálaadásos vacsorára Bence barátai által. Mexikói-t ettünk, én éhes voltam, szóval ami nem volt túl finom, azt is megettem. Például a bolti tortilla tészta kifejezetten műanyag ízű, így sajnos igencsak lerontotta az amúgy jó tölteléket. Mindezért viszont kárpótolt a társaság! Ketten voltunk magyarok és öt egyesült államokbeli látott vendégül minket. (Hű ez de rosszul hangzik, bár nem szeretem használni, de azt hiszem muszáj lesz az "amerikai" szót használni rájuk. Mintha Közép és Dél-Amerika nem is lenne... No mindegy, ők így léteznek a magyar köztudatban, nem akarok okoskodni.) Vacsora után filmnézés következett, aminek jó részét szemmhéj mögül sikerült elvégezni, itt már kidőltem, hiszen majdnem két napja nem aludtam már ekkor. Mondtam is a többieknek, hogy végem, haza kell mennem aludni. A Bencétől kölcsönkapott biciklivel hazaindultam (nem Magyarországra) és reménykedtem, hogy még a fejemben van az útvonal amin jöttünk. Többé kevésbé megvolt, csak a kevésbé rátett még egy bő negyed órát. Át is futott az agyamon, hogy egyedül biciklizem egy ismeretlen városban éjszaka és baromira nem tudom, hogy hol vagyok. De aztán csak sikerült megtalálnom az utcánkat, lényegében két sarokkal néztem el.

Másnap bementünk dolgozni. Semmi "jet-lag", ismertebb nevén "desynchronosis" (jól van na...) nem lépett fel nálam, ebben segített, hogy elég sokáig fennmaradtam. A munkahelyem pontos megnevezése Smithsonian Astrophysical Observatory, ha googlemaps-en beírjátok a címét, akár meg is nézhetitek madárszemmel és streetview-al is: 60 Garden Street, Cambridge MA. Nekem való vidék, az már biztos! A tetőn sorakoznak a kupolák, egyik kisebb, másik nagyobb és egyiket sem használják! Sőt van egy igen nagy lencsés távcső is, ennek a kupolája mellett szoktam elhaladni reggelente.

Nem merik kinyitni, mert már régen zárva van és ha nem tudják becsukni, akkor baj van. ŐŐŐ, nem lehetett volna esetleg karbantartani? Az egyik tetőn lévő távcső egy viszonylag nagyobb - 20 cm-es optika - lencsés és ezzel van esélyem észlelni, folytatni az otthoni amatőrcsillagász tevékenységemet.
A csapatunk szét van szórva rendesen az épületben, ahol körülbelül 500-nál is több iroda és körülbelül 1000 alkalmazott van, ennek kb. a fele csillagász. Az én irodám az egyik szárny földszintjén található, kicsit eldugott helyen, de nyugalom van, dolgozni pedig bárhol lehet. Ebben az irodában dolgozik még Zoli is, ő három éve a csapat tagja, illetve néhanapján néhány hallgató lány is benéz dolgozni. Bence és Gáspár egészen máshol található az épületben, Bence a másodikon, Gáspár a harmadikon. A gépeink is két külön helyen vannak, szóval lehet mászkálni rendesen. Sőt azon is nevettünk, hogy lassan kéne csinálni egy "magyar blokkot", hiszen rajtunk kívül is még van honfitárs a SAO-nál, Fűrész Gábor például főleg a Kepler űrtávcsőhöz tartozó fejlesztésekkel foglalkozik. Ez nagyon érdekes érzés és még nincs vége, erről később!

Az ügyintézések nem állnak le persze. Belépőkártya, biztosítás szerződés és adóügyek (na ez a másik nem semmi), bankszámla (mai napig nem sikerült elintézni, mindig más hiányzik, megőrjítenek), Social Security Card (mint a TAJ otthon kb.)... Azt mondjátok meg nekem, hogy bankszámlához minek kell az utóbbi??? És az egyik ügyintézőnél miért kell ez, a másiknál miért kell az???

Van munka bőven! Lényegében a Föld különböző pontjain lévő távcsöveinktől ide érkeznek az adatok, melyeket itt dolgoz fel a csapat. Arizona, Hawaii, Ausztrália, Namíbia naponta termeli az adatokat és bizony bizony az elmúlt pár év alatt ez a kis csapat igen tekintélyes számú exobolygót talált már, idestova 26 bolygó, de már készül a többi... Tekintve azt, hogy micsoda irgalmatlanul hatalmas projektek (pl. Kepler űrtávcső) vannak exobolygók keresésére, szerintem a HATNet igencsak becsülendő eredményeket ért el!
Mint minden új munkahelyen, itt is a rendszerekkel való ismerkedés volt az első, szerencsére a többiek segítőkészek és bármi kérdésem van, nyugodtan fordulhatok hozzájuk. De a munkámról majd egy másik cikkben.

Az első munkanap alkalmával rögtön elkerekeztünk Bencével telefonszámot és feltöltőkártyát venni. Jó kis T-Mobile! És itt nem azzal reklámozzák magukat, hogy az országos lefedettség 100%, jó, ha 60! A többi szolgáltató sem áll rózsásan, sőt még az sincs, hogy közösen lefednék az egész országot, sajnos elég sok területen nincs szolgáltatás vagy korlátozott.

Lényegében Boston külvárosában zajlanak napjaim. Boston egy 600 ezres város, amelynek agglomerációi összesen körülbelül egy 6 milliós városnak felelnek meg. Az egyes városok lényegében határ és tábla nélkül követik egymást, az éppen erre járó nem tudja, hogy most Somerville-ben vagy Cambridge-ben van-e. Ne is beszéljünk akkor Arlington, Brighton, Watertown, Allston, stb., stb. városokról, városrészekről. Mint írtam, a központ Cambridge-ben van. Milyen érdekes, mintha lenne egy ilyen város Nagy-Britanniában is nem?! Az amerikaiak nem túl fantáziadúsak a városok elnevezésében, Cambridbe-ből is van legalább 6 az egész országban, de ha utazol innen pár száz km-t északra, rögtön Sydney-ben vagy és még sorolhatnám. Cambridge (az itteni...) egész pofás város. Vannak parkok, tavak, valami Harvard nevű egyetem, meg sok ember különféle országokból. Volt olyan, hogy hazafelé biciklizve egy angol szót nem hallottam.

Ja igen! Bicikli! Enélkül lényegében tehetetlen vagy itt. Jó van taxi és busz, de mindegyiknél sokkal gyorsabb és egyszerűbb egy bringa. Egy héttel a megérkezésem után vettem is egyet magamnak. Sokat dilemmáztam, hogy vegyek-e egy használtat, de végül kicsit többet szántam rá, így most van egy viszonylag jó kerékpárom, amivel suhanhatok a kocsik között. Azért írtam, hogy viszonylag jó, mert valahogy az itteni dolgok minősége nem üti meg azt a szintet, amit elvárna az ember. Egyszerűen silány minden. Azt hiszem erről fogok is írni egy külön történetet, ha elég infóm lesz.

A bicaj megvétele után belevetettem magam a városba és elindultam Boston belvárosa felé. Át a Charles folyó hídján és máris egy más világba csöppensz. A változás hatalmas, bár azért van átmenet. Toronyházak, forgalom, miegymás. Első utam a John Hanckock toronyhoz vezetett, ez a 10. legmagasabb épület az államokban és 198. a Földön, 241 méter magas. Nekem kis falusi gyereknek érdekes érzés volt ilyen monstrum előtt állni. Boston belvárosa egészen kultúrált! A területe nem nagy, így könnyű volt végre megtalálni a kikötőt. Aki ismer, tudja miért... ;) A távolban suhannak a vitorlások, sivítanak a sirályok, mögöttem meg tornyosulnak a felhőkarcolók.

Itt megálltam egy pillanatra és lélekben próbáltam felfogni, hol is vagyok valójában. Hamarosan újra jelentkezem!

T.

Utazás az Új világba

Úgy döntöttem, hogy blogot fogok vezetni, hiszen nagyon sokan kértétek, hogy írjak magamról és az egyesült államokbeli egy éves tartózkodásomról. Természetesen bárki levelére válaszolni fogok, hiszen akikkel eddig tartottam a kapcsolatot, azokkal továbbra is fogom, a barátságokat nem emésztheti fel a távolság...

A történetem 2010 augusztusában, a Magyar Csillagászati Egyesület szokásos nagy találkozóján kezdődött, mikor egyik délután lelkesen felajánlottam Bakos Gáspárnak a segítségem, aki akkor kezdte kisfiával építeni a sátrát. Azoknak, akik nem mozognak csillagász körökben: Gáspár egy nagyon sikeres projekt vezetője, melyet HATNet-nek nevezett el - Hungarian Automated Telescope Network -, ennek a projektnek a célja minél több exobolygót találni, lényegében a Naprendszeren kívüli naprendszereket keresi. Beszélgetésünk közben Gáspár rákérdezett, hogy mivel is foglalkozom és válaszomra, hogy informatikus vagyok, a beszélgetésünk új utakra terelődött, mint kiderült azért, mert ő is egy informatikust keres a csapatába. Nekem se kellett több, annyi idő éppen elég volt a gondolkodásra, míg Gáspár a kisfiával elsétált a főépületig és vissza, így jelentkeztem a csapatba.
Hosszas ügyintézés következett, az ügyemet a Harvar-Smithsonian Center for Astrophysics bizottsága (SAO) tárgyalta, miután elfogadták a kérelmet, következett a rengeteg papírmunka, ami egy kész agyrém... Végül sikeresen megkaptam azt a dokumentumot, mely a vízumigényléshez szükséges. Egy évre kaptam vízumot, a nagykövetségen már minden rendben volt.

Lassan elérkezett a nagy nap, az utazás napja. Előtte elköszöntem mindenkitől, a szegedi munkatársak igazán kitettek magukért és egy remek meglepetés bulival búcsúztattak, amit soha nem feledek! Még egyszer köszi mindent!

Szüleimmel és húgommal utaztunk Budapestre az éjszakai órákban, hiszen a gépem reggel hét órakor indult Frankfurtba. A búcsúzás nehéz és fájdalmas volt, szeretteimet jó ideig nem láthatom személyesen, de a kalandvágy hajtott és megindultam a terminál felé. Ellenőrzés, nincs-e nálam bármilyen veszélyes tárgy, gumikacsa, gyökér és hasonlók (szegediek előnyben... :) ), majd hamarosan már a gépen csücsültem. De régen repültem utoljára! Sőt, a leghosszabb légi utam is csak Horvátországig tartott, így ilyen szempontból is különleges volt a ez a nap. Egy magyar pár ült mellém, akik nászutukra indultak Új-Zélandra - de rossz nekik, gondoltam és miközben beszélgettünk, a gép megkezdte gurulását a felszállópálya felé. Eldöntöttem, hogy az útamról filmet készítek! Fülemben már szólt egy kedves barátomtól kapott zene, amit kifejezetten kért, hogy a felszálláskor hallgassak meg. A hajtóművek felbőgtek, a gép nekilódult és hamarosan elemelkedtünk a földről.



A város egyre kisebb lett, az égen gyönyörű felhők gyülekeztek, melyeket megvilágított az éppen felkelő Nap. A látvány leírhatatlan, át kell élni, sajnálom, hogy eddig csak párszor repülhettem! Míg mások olvastak, aludtak én folyamatosan csak a tájat néztem. Az első repülőút nem tartott sokáig, bő egy óra alatt Frankfurt körzetébe értünk. A gép ereszkedett, a város felett suhantunk, alattunk fenyőfák sokasága és máris megérkeztünk a repülőtérhez. Aki járt már erre, az tudja, hogy ez aztán hatalmas kikötője a fémmadaraknak. Lényegében a budapesti repülőtér épülete elférne a frankfurti egyik csarnokában. A gépről leszállva busz vitt minket tovább, kilómétereken keresztül... Végül mindenki örömére megérkeztünk és mindenki megkereshette a további úticélokat. Én még kicsit a gépen megismert párral maradtam, hiszen egy időben indult a gépünk, igaz más terminálból más irányba. Kis beszélgetés után elindultam megkeresni a C15-ös terminált, ami természetesen a komplexum másik végében volt. Időben voltam, így sietni sem kellett, még jól is jött, hogy fél órát gyalogoltam, hiszen még három órán keresztül várhattam a gép indulásáig.
Mit is csináljak, kérdeztem magamtól, de miután a terminál ablaka mögött megláttam a fölém tornyosuló Boeing 747 Jumbo-t, tudtam, hogy egy ideig nem fogok unatkozni. Készítettem is néhány képet róla, figyeltem, hogyan készítik fel az indulásra. Nemsokára elkezdték kitolni a gépet a kifutóra, majd a repülő már saját hajtóműveit használva a pályára hajtott és dübörgő robajjal elindult útjára.

Közben egy másik gép érkezett a mellettünk lévő C16-os terminálra, éppen olyan típusú, mint amivel utazni fogok. Sőt! Ez az amivel utazni fogok, hiszen átírták a terminál számát is. A C16-osba áthaladva megütötte a fülemet egy beszélgetés, ami egy idősebb hölgy és egy NASA professzor között zajlott. Ugyanis a magyar nyelvről beszélgettek! Nem voltam rest, én is csatlakoztam hozzájuk! Mikor az úriember kicsit félrevonult, az addig angol társalgást magyarul folytattuk a hölggyel. Szerintem félreértett és azt hitte, hogy az államokban élek, mivel megkérdezte, hogy jól beszélek-e magyarul. He-he... Igent válaszoltam, talán tudok pár szót... :)

Nemsokára megkezdődött a beszállás a gépbe. Airbus 340-600-as repülőgéppel utaztam Bostonba, ez a jelenlegi leghosszabb polgári repülő, ami létezik. Egész más világ mint a "pici" Boeing, amivel ide utaztam. A szárny mögött, ablak mellett volt a helyem, természetesen nem bírtam ki, hogy ne figyeljem az indulás minden mozzanatát. Filmeztem serényen ezt a repülést is! :)
Ha csak tehetitek, utazzatok a Lufthansa-val! Nagyon kedves személyzet, iszonyú finom és sok kaja, sőt a sör is jó!
No szóval folytatom: Megkezdtük a gurulást, előtte kis elektronikai tesztelések, szárnypróbák - nem csapkodtunk, csak nyitogattuk. Nem tudom pontosan, de ennek a gépnek is elég hosszú a felszálló úthossza - mint minden óriásgépnek - kilométereken keresztül gyorsítottunk, majd szépen lassan elemelkedtünk, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Németország és Anglia szinte teljesen felhővel volt borítva, így csak minimális részt láthattam az országokból odafenntről, de az ír partvidékhez már felhőmentes, derült időben érkeztünk. Mindig is szerettem fenntről szemlélni a tájakat, mások a léptékek, mintha élőben forgatnám a térképeket. Folyóvölgyek, rétek váltogatták egymást és hamarosan újra befelhősödött. Szerencsére az óceán fölé már újra részben derült időben értünk. Ezután órákon keresztül mást se láttam, csak vizet és felhőket, no meg a saját szemhéjamat belülről. Ekkor már nem bírtam tovább és elszunyókáltam, nem is csoda, hiszen másfél napja nem aludtam. Az alvás nem tartott sokáig, mert a kedves légikisasszonyok folyamatosan sürgölődtek körülöttünk és ajánlgattak mindeféle földi jót: ropgotatnivalót például, amire rá volt írva, hogy sörrel a legfinomabb. Nekem se kellett több, kértem rögtön egyet!

Az út ezen része inkább unalmas volt, így próbáltam elütni az időt. Figyeltem a műholdas jelentéseket a gép állapotáról, zenét hallgattam, filmet néztem. Utóbbit nem kellett volna, mert csapnivaló volt, de legalább eltelt vele másfél óra. Közben a monitor képernyőjén is látszott, hogy egyre-egyre közeledünk a szárazföld felé...

Kanada partjait szerencsére viszonylag felhőmentes időben értük el. Lenyűgöző volt látni az eddig térképekből, könyvekből ismert, a jégkorszaki gigászi gleccserek által kivájt ezernyi tavat a repülőgépből. Legtöbbjük már befagyott, de a nagyobbak még tartották magukat. A tavak mellett rengeteg folyó kanyargott a hegyek között, egymásba torkollottak, majd elérték az óceánt. Kanada így fenntről kifejezetten tetszett, már tervbe vettem, hogy bakanccsal is meglátogatom! Körülbelül egy óráig tartott, mire elértük az Egyesült Államok területe fölé.

Nemsokára ereszkedni kezdtük, pedig még volt az útból bőven. Nem csoda, hiszen 12190 méter magasan repültünk a tengerszint felett, eltartott egy darabig, mire leereszkedünk 7000 méter környékére. Az út utolsó fél órájában elég turbulens légáramlatokon keresztül repültünk, dobálta a gépet, a szárnyak pedig lengedeztek. Nem volt vészes, csak fél óra után már mindenki gondolom unta egy kicsit. Az ereszkedés folytatódott, bekapcsoltuk az öveket és hamarosan a távolban feltűntek Boston felhőkarcolói, bár nincs belőle sok - szerencsére. A gép ráfordult a leszállópálya irányára, alattunk szigetek, teherhajók, régi erődök húztak el és egyszercsak a tenger átváltott repülőtérbe... Puhán földet értünk, majd lassan, komótosan a terminálhoz gurultunk, a repülés véget ért!



Következett a belépés az Egyesült Államokba. Hosszú sorbanállás után bajúszos marcona alak kérte a vízumomat és feltett néhány kérdést. Mikor kiderült, hogy csillagászattal fogok foglalkozni, komoly arccal kért, hogy a meteorokra figyeljünk oda. Gondoltam minek, hiszen nektek van egy Bruce Willis-etek! Mosolyogva válaszoltam, hogy rendben, figyelni fogunk. Erre még komolyabban rámnézett és újra kért, hiszen ez fontos! Megegyeztünk, hogy nagyon fogunk figyelni... Az nem számít, hogy a Földra naponta tonnányi anyag hull az űrből... :D
Megkaptam a belépési engedélyt, irány a bőröndöm, ami éppen akkor fordult ki a szalagon, mikor odaértem. Ezután következett a második ellenőrzés, megnézték a csomagjaimat, hiszen bármit nem vihetek be az államokba. El is vették a jó kis maradék otthoni szendvicseimet, az a két kis kifli rendkívüli mértékben veszélyeztette az USA gazdaságát. A hírekben is hallottam, hogy válság lett volna, ha beviszem.
A csomagok átvizsgálása után végre valóban beléptem az országba, taxiba szálltam és folytattam utazásomat egy leendő munkatársam albérletébe, ahol pár hétre meghúzom magam, míg nincs saját albérletem. Széles, kátyús utak, benzinkútgyilkos terepjárók, tíz perc autókázás.

A csengetésre hamarosan Bence tárta az ajtót, végre megérkeztem...