Az első negyedévben sok távcsőidőt kaptunk az arizonai Fred Lawrence Wipple Observatory (FLWO) műszereire, a projekt két nagyon fontos résztvevője található itt, éppen a HAT távcsövek mellett. Az egyik egy 1,2 méteres tükörrel rendelkező Ritchey-Crétien távcső, amellyel fotometriát, míg a másik egy 1,5 méteres távcső, amely spektroszkópiai műszer. Én az előbbit használom, január-április időszakban egész sok estét töltöttem a célpontjaink vizsgálatával. Ezek az észlelések javarészt távolról történnek, ami alatt azt kell érteni, hogy akár az irodából, de jóval kényelmesebb körülmények között akár otthonról is vezérelhetem a műszert. Februárban szerencsém volt viszont egy hetet a helyszínen is eltölteni, nappal a távcsöveink új vezérlőgépeit szereltük, esténként pedig bevonultam a kontrolterembe és kezdődhetet az észlelés.
Pár szóval a helyszínről: Az FLWO Arizona államban, Tucson városától légvonalban körülbelül 70km-re délre található a Mt Hopkins csúcsán. Az előzőleg említett távcsövek 2345 méter magasan találhatóak, de ez nem a hegy legmagasabb pontja, azt az MMT (6,5 méteres optika) uralja, amely bő 300 méterrel feljebb található. A táj félsivatag, az alacsonyabb területet a jól ismert Saguaro-kaktuszok uralják, míg a hegyeken igen gyakoriak az alacsonyabb tűlevelű és más, a szárazságot jól tűrő növények. A csúcsról bármerre tekintessz, magas hegyek, kanyonon váltják egymást, izgalmas és lebilincselő látvány tárul a szemünk elé.
Az első negyedév végén megjelent az előzetes beosztás a következő hónapokra és rögtön láttam, hogy az első pár hónaphoz képest jóval több éjszakát fogok észleléssel tölteni. A beosztás véglegesítése előtt Gáspár megkérdezte, hogy átvennék-e még néhány estét júniusban, így lenne egy két hetes maratoni észlelésem. Természetesen elvállaltam, de ez már bizony mással is járt: újra a helyszínre utazhattam!
A februári utazás során Gáspárral közösen utaztunk, ami nagyon megkönnyítette a dolgomat, hiszen ő kocsit bérelt és így Tucsonbból az alaptáborba megoldott volt az utazásunk. Most azonban teljesen egyedül mentem, a többiek csak napokkal később csatlakoztak. Semmi vérmes dologra nem kell gondolni, csak a szállást kellett lefoglalni a hegytetőn, illetve taxit kellett bérelni. Szerencsére van egy cég, aki már közel két évtizede szállítja a reptérről az obszervatóriumba az emberkéket és mivel már utaztam velük, ezzel sem volt probléma. Minden flottul ment, egészen a tényleges utazásig. Bostonban a reptéren már a repülőgép ajtajának bezárásakor közölte a pilóta, hogy Chicagóban vihar van, így várakozunk. A kezdeti kis várakozásból három órás ide-oda gurulás lett, majd visszavittek minket a terminálra. Ott újabb két órát vártunk, mire újra beszállhattunk és elindulhattunk. Mivel a chicagói repülőtér mindaddig se ki, se be nem engedettgépeket, így a tucsoni járatomat is elhalasztották. A leszállás után szomorúan konstatáltam, hogy öt órát kell még várnom a gép indulásáig. Mivel éppen közelgett a Magyar Csillagászati Egyesület Meteor folyóiratának rovatleadási határideje, így kihasználtam az időt, hogy a cikkeimen dolgozzak. Pár óra múlva viszont szóltak, hogy a gépünk késik, mivel New York-ból indul és a vihar miatt nem engedik felszállni. Szinte fél óránként kaptunk későbbi és későbbi időpontokat, sőt, közben a kaput is folyamatosan váltogatták. Teljes fejetlenség volt a reptéren, sok emberrel beszélgettem akik - igaz más járattal repültek - hasonló cipőben jártak. Nem idegeskedtem, teljesen felesleges volt, nem úgy egy tucsoni hölgy, aki kisírt szemekkel próbált megoldást találni, hogy juthatna időben haza. Mivel előtte is beszéltünk, odamentem és megkérdeztem az információs pultnál, hogy a gépünk felszállt-e már és úton van-e Chicagóba. Mivel igen választ kaptam, csak azt kellett tudni, hogy mennyi idő alatt ér ide és mennyi idő alatt fogják felkészíteni a következő útra. Az adatokkal a birtokomban az éjféli indulás tűnt a legreálisabbnak és legalább a kicsi hisztit csapó anyukát is sikerült megnyugtatni. A gépre várva nagyon jót beszélgettem egy eredetileg Palesztinából származó hölggyel, megismerhettem a kultúráját, mesélt az országáról, hogy hogyan is került ide, illetve én is megadtam neki azokat a válaszokat, amikre kíváncsi volt.
Hamarosan a gépünk is megérkezett, természetesen egy másik kapuhoz, így hosszabb séta után megkezdhettük a beszállást és valóban pontban éjfélkor felszálltunk, röpke 15 órás késéssel...
Még a repülőtérről többször felhívtam Scottot, a taxitársaság tulajdonosát, hogy mi is a helyzet, ő pedig megnyugtatott, hogy figyeli a gépek érkezését és várni fog a repülőtéren. Így is történt, tucsoni idő szerint hajnal fél kettő környékén már a kocsiban ültem és robogtunk egy éjjelnappali bolt felé. Gyors bevásárlás két hétre és irány az alaptábor. Természetesen még a délelőtt folyamán Bence volt olyan segítőkész és felhívta az alaptábort, hogy nagyon sokat fogok késni, tehát erről mindenki tudott. Mégse vette figyelembe lenti távcsöveken dolgozó egy-két fura figura, hogy hajnal három tájékán érkezem, és hiába hívtuk őket többször telefonon, folyamatosan bizonygatták, hogy rendkívül fontos észlelést végeznek és nem hajthatunk be a területre. Direkt lassabban mentünk, sőt még vártunk is rájuk szűk fél órát, mire beengedtek (megjegyzem ők is "csak" észlelők, de mi kaptunk engedélyt a helyi vezetőktől még a nap folyamán). Szélvészgyorsan felvettem a kocsimat, átpakoltunk és már ott sem voltam, az egész folyamat nem volt több két percnél. Ezért kellett ekkora hisztit csapni.
Bő háromnegyed órás vezetés következett fel a hegytetőre. Útközben meg-megálltam megcsodálni a csillagos eget, hiszen hónapok óta ilyen látványban nem volt részem. Körülbelül félúton találkoztam egy helyi lakossal, egy ravaszdi róka állt meg egy pillanatra, hogy szemügyre vegyen, majd eltűnt a sötétben. Szinte már pirkadt, mire a csomagjaimmal együtt a szobámban ültem, pár telefonhívás és email után álomra hajtottam a fejem.
Másnap délután reggelire készülve eddig ismeretlen emberrel találkoztam a konyhában, próbáltam bemutatkozni, de ő rámnézett és vérig sértett arccal kérdezte meg, hogy én voltam-e az az elvetemült személy, aki éjszaka behajtott az alaptáborba és megszakította az észlelését. Mondanom sem kell, hogy kicsit felment bennem a pumpa, de úgy döntöttem nem nyitok vitát és felmarkoltam az aznapi ételadagom és inkább felvezettem a távcsövekhez. Néhány itt dolgozó, még februárban megismert észlelővel beszélgettünk az esetről és mondták nekem, hogy szinte mindenki erről az esetről beszél lenn és bizony leteremtették a nem túl kedves csillagászokat. Így könnyebb is volt munkához kezdeni, hiszen két hét éjszakai műszak állt előttem.
Egészen más élőben, a helyszínen csinálni ugyanazt, amit távolról, interneten keresztül szoktam. Ilyenkor minden interaktív, hallod mikor mozdul a kupola, szinte beleremeg az épület, mikor forogni kezd. Minden irányítás a te kezedben van és nincs az mint a távoli észleléseknél, hogy megkéred a másik távcső kezelőjét (azt nem lehet távolról vezérelni), hogy csinálja meg azokat a dolgokat, amiket csak helyben lehet. Ilyenek például a távcső érzékelőjének feltöltése folyékony nitrogénnel, amit 12 óránként el kell végezni. De olyan apróságok is ide tartoznak, mint a napközben működő klíma ki-bekapcsolása. Még májusban történt egyszer, hogy egy nappali karbantartás után valaki égve hagyta a villanyt a kupolában. Este kezdeném a dolgokat, de sajnos internet ide-oda, egy villanykapcsolót nem tudok bitekkel lenyomni.
A műszaki dolgok mellett természetesen jut idő a természet figyelésére is. Februárban nappal az új vezérlőgépeket telepítettük, éjszaka észleltem, most viszont csak a szokásos távcsőkarbantartásokat kellett elvégezni, így jóval több idő maradt sétálni, fotózni vagy egy szikla tetején elmerengeni. Ki nem hagytam volna egy naplementét, illetve napfelkeltét sem! Illetve a csillagos égbolt látványa sem utolsó, igen sötétek itt az éjszakák! Sajnos most nem volt időm huzamosabb ideig szabad szemmel észlelni, februárban ki tudtam ülni kicsit a tetőre és rajzolni, de erre most nem volt lehetőségem. Csak a legutolsó este készítettem pár fotót, a rajzolás az erős szél miatt akkor elmaradt.
Viszont az élővilág kárpótolt! Sokkal-sokkal aktívabb volt a környezet, mint legutóbbi alkalommal. Az első éjszaka látott rókát több faj követte. Naponta lehetett látni a köveken és az épületfalakon napfürdőző gyíkokat, minden délután menetrendszerűen érkezett egy öttagú pulykakeselyű család. Utóbbiak gyakran igen közel vitorláztak az obszervatúrium mellett, így próbálhattam az új fényképezőgép képességeit. Nagyon gazdag madárvilág található ezen a helyen, sólyom, keselyű, különféle pintyek mellett egyik nap egy kolibri állt meg a levegőben előttem kéznyújtásnyira, majd miután a levegőben függeszkedve szemügyre vett, gyorsan tovarepült. Bevallom minden vágyam volt, hogy egy feketemedvét lencsevégre kapjak, hiszen igen gyakoriak errefelé és az egyik épület mellett lévő halastóhoz járnak rendszeresen inni. Az egyik állványon ülve sokszor vártam csendben, de nem jártam sikerrel. Viszont egyik nap egy szarvast ijesztettem meg, ahogy gondolataimba merülve ballagtam a tavacska felé. Őszintén szólva nem tudom melyikünk ijedt meg jobban. Sőt, újra láttam az egyik kedvencemet, egy koatimundit (ormányos medve), egy pillanatra farkasszemet néztünk, majd ő jobbnak látta továbbállni.
Egy héttel az észleléseim megkezdése után megérkezett Bence is, aki a másik távcsövet használta. Innentől kezdve nem volt megállás, még arra is volt energiánk, hogy a megfigyelések befejeztével, már nappal felmenjünk a hegycsúcsra megröptetni a sárkányt. Természetes, hogy az öt perces mókát két órás sárkánymentés követte, miután egy erősebb fuvallat a legtüskésebb fák közé fújta.
Pár nappal később Gáspár is megérkezett, aki újabb feladatokkal látott el minket. Sőt az utolsó éjszaka, amikor már nem észleltem a nagytávcsővel, nekiláttunk összeszerelni az azelőtt karbantartás-takarítás miatt szétszedett egyik távcsövünket. Bőven éjszakába nyúlt ez a művelet, pici állítás, exponálás, ellenőrzés, majd ugyanezt újra és újra. Végül sikerrel jártunk és még volt energiánk pár diffúz ködöt lefotózni a Nyilas csillagképben.
Aznap korán reggel kocsiba ültem és Bencénél korábban leindultam az alaptáborba, mivel akartam búcsúzásképpen pár fotót készíteni a tájról. A helyi rádióban szomorkás nóta szólt és én is még egyszer jól körbenéztem. Tudom, hogy talán csak évek múlva, vagy talán soha (soha ne mondd, hogy soha...) nem járok itt, de azért gondolatban gyorsan visszarepülök.
Csillagos szép eget mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése