Arizona - csapó kettő

Az első negyedévben sok távcsőidőt kaptunk az arizonai Fred Lawrence Wipple Observatory (FLWO) műszereire, a projekt két nagyon fontos résztvevője található itt, éppen a HAT távcsövek mellett. Az egyik egy 1,2 méteres tükörrel rendelkező Ritchey-Crétien távcső, amellyel fotometriát, míg a másik egy 1,5 méteres távcső, amely spektroszkópiai műszer. Én az előbbit használom, január-április időszakban egész sok estét töltöttem a célpontjaink vizsgálatával. Ezek az észlelések javarészt távolról történnek, ami alatt azt kell érteni, hogy akár az irodából, de jóval kényelmesebb körülmények között akár otthonról is vezérelhetem a műszert. Februárban szerencsém volt viszont egy hetet a helyszínen is eltölteni, nappal a távcsöveink új vezérlőgépeit szereltük, esténként pedig bevonultam a kontrolterembe és kezdődhetet az észlelés.

Pár szóval a helyszínről: Az FLWO Arizona államban, Tucson városától légvonalban körülbelül 70km-re délre található a Mt Hopkins csúcsán. Az előzőleg említett távcsövek 2345 méter magasan találhatóak, de ez nem a hegy legmagasabb pontja, azt az MMT (6,5 méteres optika) uralja, amely bő 300 méterrel feljebb található. A táj félsivatag, az alacsonyabb területet a jól ismert Saguaro-kaktuszok uralják, míg a hegyeken igen gyakoriak az alacsonyabb tűlevelű és más, a szárazságot jól tűrő növények. A csúcsról bármerre tekintessz, magas hegyek, kanyonon váltják egymást, izgalmas és lebilincselő látvány tárul a szemünk elé.

Az első negyedév végén megjelent az előzetes beosztás a következő hónapokra és rögtön láttam, hogy az első pár hónaphoz képest jóval több éjszakát fogok észleléssel tölteni. A beosztás véglegesítése előtt Gáspár megkérdezte, hogy átvennék-e még néhány estét júniusban, így lenne egy két hetes maratoni észlelésem. Természetesen elvállaltam, de ez már bizony mással is járt: újra a helyszínre utazhattam!

A februári utazás során Gáspárral közösen utaztunk, ami nagyon megkönnyítette a dolgomat, hiszen ő kocsit bérelt és így  Tucsonbból az alaptáborba megoldott volt az utazásunk. Most azonban teljesen egyedül mentem, a többiek csak napokkal később csatlakoztak. Semmi vérmes dologra nem kell gondolni, csak a szállást kellett lefoglalni a hegytetőn, illetve taxit kellett bérelni. Szerencsére van egy cég, aki már közel két évtizede szállítja a reptérről az obszervatóriumba az emberkéket és mivel már utaztam velük, ezzel sem volt probléma. Minden flottul ment, egészen a tényleges utazásig. Bostonban a reptéren már a repülőgép ajtajának bezárásakor közölte a pilóta, hogy Chicagóban vihar van, így várakozunk. A kezdeti kis várakozásból három órás ide-oda gurulás lett, majd visszavittek minket a terminálra. Ott újabb két órát vártunk, mire újra beszállhattunk és elindulhattunk. Mivel a chicagói repülőtér mindaddig se ki, se be nem engedettgépeket, így a tucsoni járatomat is elhalasztották. A leszállás után szomorúan konstatáltam, hogy öt órát kell még várnom a gép indulásáig. Mivel éppen közelgett a Magyar Csillagászati Egyesület Meteor folyóiratának rovatleadási határideje, így kihasználtam az időt, hogy a cikkeimen dolgozzak. Pár óra múlva viszont szóltak, hogy a gépünk késik, mivel New York-ból indul és a vihar miatt nem engedik felszállni. Szinte fél óránként kaptunk későbbi és későbbi időpontokat, sőt, közben a kaput is folyamatosan váltogatták. Teljes fejetlenség volt a reptéren, sok emberrel beszélgettem akik - igaz más járattal repültek - hasonló cipőben jártak. Nem idegeskedtem, teljesen felesleges volt, nem úgy egy tucsoni hölgy, aki kisírt szemekkel próbált megoldást találni, hogy juthatna időben haza. Mivel előtte is beszéltünk, odamentem és megkérdeztem az információs pultnál, hogy a gépünk felszállt-e már és úton van-e Chicagóba. Mivel igen választ kaptam, csak azt kellett tudni, hogy mennyi idő alatt ér ide és mennyi idő alatt fogják felkészíteni a következő útra. Az adatokkal a birtokomban az éjféli indulás tűnt a legreálisabbnak és legalább a kicsi hisztit csapó anyukát is sikerült megnyugtatni. A gépre várva nagyon jót beszélgettem egy eredetileg Palesztinából származó hölggyel, megismerhettem a kultúráját, mesélt az országáról, hogy hogyan is került ide, illetve én is megadtam neki azokat a válaszokat, amikre kíváncsi volt.
Hamarosan a gépünk is megérkezett, természetesen egy másik kapuhoz, így hosszabb séta után megkezdhettük a beszállást és valóban pontban éjfélkor felszálltunk, röpke 15 órás késéssel...

Még a repülőtérről többször felhívtam Scottot, a taxitársaság tulajdonosát, hogy mi is a helyzet, ő pedig megnyugtatott, hogy figyeli a gépek érkezését és várni fog a repülőtéren. Így is történt, tucsoni idő szerint hajnal fél kettő környékén már a kocsiban ültem és robogtunk egy éjjelnappali bolt felé. Gyors bevásárlás két hétre és irány az alaptábor. Természetesen még a délelőtt folyamán Bence volt olyan segítőkész és felhívta az alaptábort, hogy nagyon sokat fogok késni, tehát erről mindenki tudott. Mégse vette figyelembe lenti távcsöveken dolgozó egy-két fura figura, hogy hajnal három tájékán érkezem, és hiába hívtuk őket többször telefonon, folyamatosan bizonygatták, hogy rendkívül fontos észlelést végeznek és nem hajthatunk be a területre. Direkt lassabban mentünk, sőt még vártunk is rájuk szűk fél órát, mire beengedtek (megjegyzem ők is "csak" észlelők, de mi kaptunk engedélyt a helyi vezetőktől még a nap folyamán). Szélvészgyorsan felvettem a kocsimat, átpakoltunk és már ott sem voltam, az egész folyamat nem volt több két percnél. Ezért kellett ekkora hisztit csapni.

Bő háromnegyed órás vezetés következett fel a hegytetőre. Útközben meg-megálltam megcsodálni a csillagos eget, hiszen hónapok óta ilyen látványban nem volt részem. Körülbelül félúton találkoztam egy helyi lakossal, egy ravaszdi róka állt meg egy pillanatra, hogy szemügyre vegyen, majd eltűnt a sötétben. Szinte már pirkadt, mire a csomagjaimmal együtt a szobámban ültem, pár telefonhívás és email után álomra hajtottam a fejem.

Másnap délután reggelire készülve eddig ismeretlen emberrel találkoztam a konyhában, próbáltam bemutatkozni, de ő rámnézett és vérig sértett arccal kérdezte meg, hogy én voltam-e az az elvetemült személy, aki éjszaka behajtott az alaptáborba és megszakította az észlelését. Mondanom sem kell, hogy kicsit felment bennem a pumpa, de úgy döntöttem nem nyitok vitát és felmarkoltam az aznapi ételadagom és inkább felvezettem a távcsövekhez. Néhány itt dolgozó, még februárban megismert észlelővel beszélgettünk az esetről és mondták nekem, hogy szinte mindenki erről az esetről beszél lenn és bizony leteremtették a nem túl kedves csillagászokat. Így könnyebb is volt munkához kezdeni, hiszen két hét éjszakai műszak állt előttem.

Egészen más élőben, a helyszínen csinálni ugyanazt, amit távolról, interneten keresztül szoktam. Ilyenkor minden interaktív, hallod mikor mozdul a kupola, szinte beleremeg az épület, mikor forogni kezd. Minden irányítás a te kezedben van és nincs az mint a távoli észleléseknél, hogy megkéred a másik távcső kezelőjét (azt nem lehet távolról vezérelni), hogy csinálja meg azokat a dolgokat, amiket csak helyben lehet. Ilyenek például a távcső érzékelőjének feltöltése folyékony nitrogénnel, amit 12 óránként el kell végezni. De olyan apróságok is ide tartoznak, mint a napközben működő klíma ki-bekapcsolása. Még májusban történt egyszer, hogy egy nappali karbantartás után valaki égve hagyta a villanyt a kupolában. Este kezdeném a dolgokat, de sajnos internet ide-oda, egy villanykapcsolót nem tudok bitekkel lenyomni.

A műszaki dolgok mellett természetesen jut idő a természet figyelésére is. Februárban nappal az új vezérlőgépeket telepítettük, éjszaka észleltem, most viszont csak a szokásos távcsőkarbantartásokat kellett elvégezni, így jóval több idő maradt sétálni, fotózni vagy egy szikla tetején elmerengeni. Ki nem hagytam volna egy naplementét, illetve napfelkeltét sem! Illetve a csillagos égbolt látványa sem utolsó, igen sötétek itt az éjszakák! Sajnos most nem volt időm huzamosabb ideig szabad szemmel észlelni, februárban ki tudtam ülni kicsit a tetőre és rajzolni, de erre most nem volt lehetőségem. Csak a legutolsó este készítettem pár fotót, a rajzolás az erős szél miatt akkor elmaradt.
Viszont az élővilág kárpótolt! Sokkal-sokkal aktívabb volt a környezet, mint legutóbbi alkalommal. Az első éjszaka látott rókát több faj követte. Naponta lehetett látni a köveken és az épületfalakon napfürdőző gyíkokat, minden délután menetrendszerűen érkezett egy öttagú pulykakeselyű család. Utóbbiak gyakran igen közel vitorláztak az obszervatúrium mellett, így próbálhattam az új fényképezőgép képességeit. Nagyon gazdag madárvilág található ezen a helyen, sólyom, keselyű, különféle pintyek mellett egyik nap egy kolibri állt meg a levegőben előttem kéznyújtásnyira, majd miután a levegőben függeszkedve szemügyre vett, gyorsan tovarepült. Bevallom minden vágyam volt, hogy egy feketemedvét lencsevégre kapjak, hiszen igen gyakoriak errefelé és az egyik épület mellett lévő halastóhoz járnak rendszeresen inni. Az egyik állványon ülve sokszor vártam csendben, de nem jártam sikerrel. Viszont egyik nap egy szarvast ijesztettem meg, ahogy gondolataimba merülve ballagtam a tavacska felé. Őszintén szólva nem tudom melyikünk ijedt meg jobban. Sőt, újra láttam az egyik kedvencemet, egy koatimundit (ormányos medve), egy pillanatra farkasszemet néztünk, majd ő jobbnak látta továbbállni.

Egy héttel az észleléseim megkezdése után megérkezett Bence is, aki a másik távcsövet használta. Innentől kezdve nem volt megállás, még arra is volt energiánk, hogy a megfigyelések befejeztével, már nappal felmenjünk a hegycsúcsra megröptetni a sárkányt. Természetes, hogy az öt perces mókát két órás sárkánymentés követte, miután egy erősebb fuvallat a legtüskésebb fák közé fújta.
Pár nappal később Gáspár is megérkezett, aki újabb feladatokkal látott el minket. Sőt az utolsó éjszaka, amikor már nem észleltem a nagytávcsővel, nekiláttunk összeszerelni az azelőtt karbantartás-takarítás miatt szétszedett egyik távcsövünket. Bőven éjszakába nyúlt ez a művelet, pici állítás, exponálás, ellenőrzés, majd ugyanezt újra és újra. Végül sikerrel jártunk és még volt energiánk pár diffúz ködöt lefotózni a Nyilas csillagképben.

Aznap korán reggel kocsiba ültem és Bencénél korábban leindultam az alaptáborba, mivel akartam búcsúzásképpen pár fotót készíteni a tájról. A helyi rádióban szomorkás nóta szólt és én is még egyszer jól körbenéztem. Tudom, hogy talán csak évek múlva, vagy talán soha (soha ne mondd, hogy soha...) nem járok itt, de azért gondolatban gyorsan visszarepülök.

Csillagos szép eget mindenkinek!

Mi is történt eddig?

Páran már rágták a fülem, hogy nem igazán frissül a blogom és igazuk van. Tényleg nem frissül magától, de most van időm írni egy kicsit.

Igazán sokmindent le lehetne írni, hogy mi is történt velem a legutóbbi bejegyzés óta, nem is húzom tovább, inkább belekezdek:


Karácsony. Sokáig úgy tűnt, hogy a lakótársak közül senki nem lesz otthon. Peti hazautazott Magyarországra, Bence Texasba készült, Marie pedig ugyancsak elutazott. Aztán úgy alakult, hogy Bence maradt, így ketten próbáltuk kitalálni, hol is töltsük az ünnepeket. Gyorsan körbeküldtem az itteni magyar ismerősöknek pár levelet és szerencsére volt olyan, aki hozzánk hasonlóan a városban maradt. Hamarosan meglátjátok, miért is volt ez életem legfurcsább Karácsonya....
Gondoltam főzni-sütni kéne valami finomat, így otthonról kértem is pár bevált receptet, de nem a szokásos "Szentestés vacsora" felhozatalából választottam, hanem inkább olyat terveztem, ami könnyű, mégis fincsi. Egy nagy tepsi tejszínben sült csirkemellet, illetve egy nagy adag Bakonyi ragut készítettem (Köszi Anyu a receptet!) és bevallom büszke voltam magamra, mert jól sikerült. Biciklire fel, tepsit egyensúlyoz és irány Ani lakása! Miután megérkeztünk, szinte már nevettem magamban a helyzet abszurditásán. Ugyanis Ani neve nem az Anikóból származik, ugyanis koreai származású, de gyerekkorától kis hazánkban élt. Tehát az Egyesült Államokban Karácsonykor egy koreai lánnyal magyarul beszélgetek. Jó volt a hangulat, bár karácsonyinak egyáltalán nem nevezném, inkább mini házipartinak, mivel este tízkor még megérkezett a házigazdánk pár ismerőse. Szép volt, jó volt, elmúlt.

Közeledett a Szilveszter! Mit is csináljunk? Vetette fel valamelyikünk még december elején a kérdést. Bence húga a hónap közepe után érkezett az országba, így ő elutazott, hogy találkozzanak és innen jött az ötlet: Szilveszterkor mi is követjük őket és New Yorkban találkozunk. Bostonból Nándival "ugrottunk le" a Nagy Almába, csekély 4 órás buszutazással. Maga a busz sem volt semmi, ugyanis egy kínai vállalat üzemelteti. Nem volt semmi, ahogy a bostoni South Stationben fel-le rohangáltak adóvevővel a kis kínaiak, közben buzgón terelgették az utasokat. Ez nem olyan, mint otthon, hogy a sofőr az utolsó embert is megpróbálja feltuszkolni a buszra, itt állóhelyről szó sem lehetett! Amikor látták, hogy megtelt a busz és az utaslista rendben van, útnak indítottak minket, pedig a hivatalos indulásig még volt bő húsz percünk. Nándi se és én se voltam még New Yorkban, kíváncsi voltam milyen lesz a város. Persze út közben azért figyeltem a tájat és az ember lakta részeket. Ha valaki a térképre tekint, nem is tűnik olyan nagy távolságnak ez az út, az egyetlen probléma, hogy európai mércéhez vagyunk hozzászokva. Ez a "rövid" buszozás több, mint 350 km volt. Gyorsan eltelt az idő, de az igazi érdekesség az utolsó egy órában jött, ugyanis körülbelül ennyi idő volt New York határától beérni Manhattanbe és javarészt országúti tempóval. Képzelhetitek mekkora a város: Hatalmas. Már messziről látszanak a hatalmas felhőkarcolók, mintha egy betonsündisznó ásta volna be magát a város szívébe. Az agglomerációkat is beleszámítva a népesség közel 22 millió fő, még elképzelni is rengeteg. Nos ebből az este folyamán kaptunk egy kis ízelítőt, de erről később.
A buszunk nem egy "normális" állomásra érkezett, hanem Chinatown szélén egyszerűen megállt és mi kiszálltunk. Innen gyalog elindultunk a városba Nándival, közben hívtuk Bencét, akivel hamarosan össze is futottunk. Irány a metró! Iszonyatosan lepukkant, koszos az egész hálózat. Filmekből ismerős lehet, hogy itt a metró közvetlenül az utak alatt fut, alig pár méterrel a föld alatt. A járdák mellett ezért van rács, hogy ellássa a szellőzés szerepét. Éppen ez a közelség miatt, ha esik az eső - vagy esetünkben olvad a hó - az szépen szivárog lefele, a fém tartószerkezetek pedig rozsdásodnak, nem is kicsit. Első utunk a Central Parkba vezetett, kicsit sétáltunk, megnéztük a mindenki által ismert szobrokat, megsimogattam Andersen rút kiskacsáját (a root kiskacsa megsimogatja a rút kiskacsát). Szép a Central Park, érdekes a kontraszt az ég felé tornyosuló toronyházak és a fákkal, rétekkel teli környezet között. Sokan hóembert építettek, mások korcsolyáztak én meg elfogyasztottam életem első itteni hot-dogomat. Éhes voltam, nagyot kértem, két harapás volt, paff, sebaj.

A parkból épületnézőbe indultunk, megforgattuk Alamo-t, a fémből készült kockaszobrot, majd sétáltunk az épületek között. Számomra toronymagasan a kedvenc a Flat Iron Building, tudjátok, aminek egyik oldala kifejezetten vékonyka. De persze a többi is érdekes volt, főleg az Empire State Building, ahogy iszonyat magasan tornyosul föléd...
Ezután találkoztunk Teóval és az ismerősével és közösen indultunk megtölteni a pocakunkat. Beültünk egy koreai étterembe vacsorázni, egyszercsak Bence elővesz egy kis műanyag edényt tele Túró Rudival, mire mi majdnem megőrültünk. Nem tudom elmondani milyen érzés volt, ott kell lenni, meg kell tapasztalni.Közeledett a 6 óra - otthon már éjfél van! Mi négyen magyarok kimentünk az utcára és elénekeltük a Himnuszt...

Ha Szilveszter és New York, akkor Times Square! Kis sörözés egy ír kocsmában és irány a tér... No persze! Ha-ha. Mintha a Föld minden embere ideteleportálódott volna, eszméletlen volt a tömeg, rögtön láttuk, hogy nem fogunk közelebb kerülni. Ekkor már Bence húga Zsófi és ismerősei is velünk voltak, Teóék elköszöntek, így hatan vágtunk neki a keresésnek, hogy találjunk egy utcát, ahonnan látunk is valamit. Bő egy-másfél óra séta után találtunk is egyet, addig az összes le volt zárva, csak VIP jeggyel lehetett bemenni. Amit viszont találtunk az megintcsak tele volt emberekkel, de nem tűnt reménytelennek, így belevágtunk. Hosszú várakozás után sikerült viszonylag közel kerülni a térhez, körülbelül 5-600 méterre voltunk. Tovább nem tudtunk menni és még volt bő két óránk.
Lassan elérkezett az idő, az óra megkezdte a visszaszámolást, majd a tömeg egyszerre számolt és újjongott.

Már akkor tudtuk, hogy valószínűleg ide nem jövünk vissza többet szilveszterezni és miután köszöntöttük egymást újév alkalmából, a tömeget nagyon gyorsan kikerülve indultunk valami jó kis sörözöt keresni. Metró, séta és találtunk is egy megfelelő helyet, ahol zárásig maradtunk. Zsófiék hamarabb elköszöntek, mi pedig zárás után lassan visszaindultunk Chinatownba és még bő másfél órát vártunk a buszra. Hazafele menet egyikünknek sem volt probléma az alvás...

Megkezdődött az új év, de egy valamiben teljesen biztosak voltunk, hogy tennivalóban nem lesz hiány. A fő projektem az arizonai távcsöveinket vezérlő géppark korszerűsítése volt, lényegében ezek teljes lecserélését terveztünk. Alkatrészkeresések, tesztek, internetes dokumentációk olvasása ment napokig, majd a javasolt alkatrészeket megvásárolta Gáspár. Ebből kellett egy egyedi operációs rendszerrel (naná, hogy Linux) ellátott, kifejezetten a mi távcsöveink vezérlésére használandó masinát megalkotni. Hosszú folyamat következett, sok fejtöréssel, mert azért nem mentek simán a dolgok, de ez már megszokott. Lényegében körülbelül egy hónap volt, mire minden összeállt és el lehetett kezdeni a végső teszteket. Mindennek olyannak kell lennie, mint ami Arizonában lesz, hiszen gondoljatok csak bele, azok a gépek tőlünk (repülővel számolva) 3800 km-re vannak. Nem lehet csak úgy átmenni a másik szobába és megjavítani, itt tényleg mindennek stabilnak kell lennie. Tény viszont, hogy az arizonai obszervatórium supportja kifejezetten jó, így azért annyira nem vagyunk rossz helyzetben.

Nem ennyire rózsás a helyzet viszont a másik projektemmel, ami egyetlen vezérlőgép elkészítése, mely hamarosan utazik Izraelbe, hogy ott irányítsa egyetlen árva távcsövünket. Lényegében ott viszont szinte senki nem tud nekünk segíteni, nincsen support, a sivatag kellős közepén van egy nagy távcső, mellette a mi kis kuckónk és ennyi. Szerencsére a csapatunk szinte minden tagja dolgozik valamennyit egy ilyen gépen és a több szem többet lát elv alapján gyorsabban kiderülnek a hibák. Szurkoljatok, szerintem hamarosan postázzuk a gépet.

Az Arizonai masinák viszont már meg is érkeztek egy hete, de ez már egy külön történet lesz. Hamarosan, megígérem... ;)